Ki marad?

Országos felháborodást keltett a közszférában dolgozók fizetésének csökkentése, a nyugdíjasok és a tanárok is az utcára vonultak. A közép- és az általános iskolákban sztrájk nehezítette az oktatást, sokan a mai napig nem hajlandók belenyugodni a járandóságuk megnyirbálásába. A nyugdíjasok esetében a bércsökkentés nehezen indokolható, hiszen egy egész életen át dolgoztak, most, mikor a „megérdemelt pihenést” élveznék, valaki egy tollvonással átírja az eddig szentnek hitt szabályt, miszerint a nyugdíj szerzett és eltulajdoníthatatlan jog, amelyet nem lehet kívánság szerint csökkenteni vagy megvonni.

A közszférában történt bércsökkentésekkel, úgy tűnik, nem azokon csattant az ostor, akiken kellett volna. Tény, hogy voltak, és jelenleg is vannak olyan szektorok a közszférában, ahol megmagyarázhatatlanul magasabbak a fizetések a kelleténél, a nemzetközi pénzintézetek is éppen ezért követelték a bérek csökkentését. A közvállalatokat az önkormányzatok hatalmi koalíciói a saját pártkatonáikkal töltötték fel, úgy dukál, hogy a szavazóbázist jól kell tartani, mert még meggondolják magukat. A közvállalatokban ezért az átlaghoz képest sokkal magasabbak voltak a fizetések, például néhol a takarítónőknek kétszer akkor fizetésük volt, mint egy újságírónak. Ha megnézzük, hogy országos szinten mennyi pénzt költöttek a pártkatonák „lezsírozására”, akkor nem nehéz megérteni a nemzetközi pénzintézetek felháborodását, hiszen az ő kölcsöneikből dagadtak a helyi „titkárok”, „tanácsadók”, „szakértők”, „igazgatók”. Mivel a közvállalatokban az utóbbi időben kizárólag a politikai vonal számított, rengeteg olyan ember jutott pozícióba, akinek fogalma sincs a munkájához, hiszen nem is a szakértelem volt a feltétel. Lassan, de biztosan, a közvállalatok óriási adósságokat halmoztak fel, sok helyen a dolgozók fizetését is bankhitelekből fedezték, amiért természetesen az állam garantált. A fizetések csökkentése után nekiláttak a közvállalatok emberállománya csökkentéséhez is, ez persze újabb költségekkel járt, hiszen végkielégítések nélkül nem lehet elbocsátani a dolgozókat. Az állam moratóriumot vezetett be a közszférában, újabb munkásokat csak a minisztérium külön engedélyével vehetnek fel, ami sok helyen újabb gondokat okozott.

A közszféra nem egyenlíthető ki a közvállalatokkal és az önkormányzati hivatalokkal, nézzük például az egészségügy helyzetét. Az egészségügyi rendszer alig funkcionál, csak a dolgozók lelkiismeretén múlik, hogy nem omlik össze. Példaként említem: Újvidéken az új sürgősségi osztály műtőtermeiben egy sebész dolgozik egy váltásban, négy terembe rohangál, egyik pácienstől a másikig, a bajba jutottak olykor több órát várakoznak nyílt csonttöréssel, belső vérzéssel. Az oktatásban kissé jobb volt a helyzet, a bércsökkentések után azonban ott is méltánytalanul alacsonyak lettek a fizetések, a versenyszférában dolgozó, diplomával rendelkezők sokkal többet keresnek.

A „haladó” szellemiségű országos vezetésnek, és azok csatlósainak komolyan el kellene gondolkozniuk, mit szeretnének a jövőben. A közszférában talán másként is alakíthatnák a béreket, tanulhatnának a környező országok tapasztalataiból, nem fontos megvárni a tanárok, orvosok elvándorlását, mert megelőzés híján csak „tűzoltásra” lesz mód. A közszférában dolgozó szakemberek nem érdemlik meg a bércsökkentéssel járó megalázást. Ha jót akarnak az országnak, akkor a politikusok a saját soraik közé csapnak, mert ha a talpnyalókra hagyatkoznak, nem lesz jövő, hiszen nem maradnak építők, csak élősködők.