Másfél évvel ezelőtt a kormány „szigorú” döntést hozott annak érdekében, hogy megfékezze az állami hivatalokban és egyáltalán a költségvetésből élő intézményekben, valamint a közvállalatokban az improduktív munkaerő létszámának mértéktelen növekedését. A rezsimhű sajtó támogatásával hatalmas eredményt ígérő intézkedést sok helyen kénytelenek voltak betartani, mert ahhoz, hogy bármelyik egészségházban vagy középiskolában felvegyenek egy orvost, nővért, illetve tanárt, az illetékes minisztérium egyértelmű hozzájárulására, pontosabban engedélyére volt szükség. A kormányrendelet azt is kimondta, hogy a határozott időre vagy konkrét feladatok bizonyos ideig tartó ellátására alkalmazottak létszáma nem haladhatja meg az állandó munkaviszonyban levők számának tíz százalékát.
Akkoriban nagy volt a felháborodás, s az intézmények, minisztériumok sorra arra hivatkoztak, hogy ez jelentős mértékben csökkenteni fogja tevékenységük hatékonyságát, tehát aki csak tehette, kivételezést követelt magának. Akiket pedig érintett (volna) a korlátozás, kétségbe voltak esve, hogy elveszítik (határozott ideig tartó, de minden bizonnyal mégis jól fizetett) „munkájukat”.
Amint az térségünkben lenni szokott, igen hamar elült a por, s amúgy is nálunk minden csoda három napig tart, vagyis minden maradt a régiben.
Illetve dehogy!
A belgrádi, kis példányszámú ugyan, de tekintélyes és tárgyilagos Danas napilap szinte közelharcot vívott a minisztériumokkal és a kormánnyal, hogy hozzájusson jó néhány olyan, a témára vonatkozó adathoz, amelyek mindenképpen nyilvánosnak számítanak. A „bokszolás”-nak az lett az eredménye, hogy kiderült, nem véletlenül titkolóztak a tárcák és maga a kormány is. Mert jócskán volt és van vaj a fejükön.
Csupán tavaly kevés híján húszezer új munkaerőt vettek fel a minisztériumok és a felügyeletük alá tartozó intézmények. A létszámszaporításban a belügyesek a zászlóvivők, hiszen csaknem háromezerrel növelték a létszámukat. Azzal érvelnek, hogy kötelesek voltak mindazokat állásba helyezni, akik éppen az elmúlt esztendőben fejezték be a rendőrtiszti főiskolát/egyetemet, illetve akik befejezték a kamanci középiskolában a szakmai képzésüket. A tanulmányok megkezdésekor ugyanis ezekkel a(z általában) fiatalokkal szerződést kötöttek, melynek értelmében tanulmányaik, illetve a tanfolyam befejezése után munkába állítják őket.
A másik nagy munkaadó az egészségügy. Nos, aki az utóbbi években egészségügyi ellátásra szorult, tapasztalhatta a nem ritkán létszámhiány okozta áldatlan állapotokat.
Látszólag tehát minden „sínen van”. Csupán az szúr szemet, hogy a 7554 állandó munkaviszonyban alkalmazott mellett miért volt szükség újabb 12 383 munkavállalóra? Ha már eddig a minisztériumokban és azok holdudvarában jól elvoltak nélkülük, miért vált éppen a tilalmi időszakban sürgőssé az alkalmazásuk? Arról nem is szólva, hogy a 12 ezer semmiképpen sem lehet tíz százaléka a hétezernek.
Azt sem lenne érdektelen megtudni és nyilvánosságra hozni, hogy a húszezer új foglalkoztatott közül hányan rendelkeznek a hatalmi pártok tagsági könyvecskéjével.
Akárhogy nézzük is a kormánynak ezt a szigorúságát, a logika szerint eljutunk oda, hogy kénytelenek vagyunk tudomásul venni: a kormány vizet prédikál, de bort iszik.
