Úgy tűnik, hogy a kormány részéről már soha nem lesz vége a nép ámításának. Amint kiderült ugyanis, hogy a Vučić-kabinet kénytelen beadni a derekát a Nemzetközi Valutaalap által követelt, az elektromos energia árára kivetendő jövedéki adó bevezetését illetően, azonnal szárnyra kaptak a híresztelések, melyek szerint ebből a pénzből „hatalmas” két százalékkal növelni lehet a közszolgálati dolgozók bérét és a nyugdíjat. A pénzügyminiszter ugyanis azzal érvelt, hogy a polgárok e két kategóriája megérdemli ezt az „ajándékot”(!), hiszen magukra vállalták a súlyos pénzügyi terhek alatt nyögdécselő államkassza bizonyos fokú megsegítését.
Talán mondani sem kell, hogy azt a kézenfekvő tényt, miszerint sem az egyik, sem a másik csoport nem vállalta magára, hanem a kormány egyetlen tollvonással, jogi erőszakot alkalmazva, elvette tőlük jogos járandóságuk egy nem is kis (csaknem tízszázaléknyi) részét. S most ugyanezeknek az anyagilag megnyomorítottaknak az orra előtt elhúzta a mézesmadzagot a két százalék lebegtetésével.
A miniszter minden bizonnyal kénytelen volt ezt megtenni, hiszen hamarosan mindenki(?) tizenkét százalékkal többet fog fizetni ezért az energiáért, s mintegy ellenszámla lehetőségeként be kellett dobni a köztudatba a kormány eme nagylelkűségét.
Olykor, és egyre gyakrabban az embernek az az érzése támad, hogy a kormánytagok, élükön a miniszterelnökkel, érdekeiknek megfelelően a polgároknak csupán egy csoportját nézi embernek. Most (is) az állami alkalmazottakat és a nyugdíjasokat „ajándékozza”, mintegy ellensúlyozandó az őket folyamatosan érő veszteségért. Arról azonban egyikük sem ejt szót, hogy az áram megemelt ára – elvileg – az egész ország lakosságát érinti, hiszen ahol a fogyasztóknak nincs merszük hosszúcsövű (élesre töltött) fegyverekkel elzavarni a kikapcsolási feladattal megjelenő villanyszerelőket és az őket kísérő rendőröket, havonta meghunyászkodva elballagnak a bankba, a postára, és kifizetik a villanygazdaságtól kapott esedékes számlát.
Egyébként az áremelés nagyjából 16 milliárd dinárt hoz az államnak, s ebből ígér fizetés- és nyugdíjnövelést. Ezt azonban csak a legnaivabbak hiszik el, mivel a Pénzügyi Tanács elnöke a bejelentést követő napon szakszerűen kifejtette, hogyha a kormány teljesítené ígéretét, akkor tulajdonképpen semmissé teszi az összes eddigi, a költségvetés megszilárdítása érdekében tett erőfeszítéseket. Vagyis megint ott volnánk, ahol a part szakad.
Az sem tekinthető mellékes körülménynek, amit egy másik közgazdász mondott. Nevezetesen, hogy még tovább kellene csökkenteni a polgárok szóban forgó mindkét csoportjának a járandóságait.
Lehetséges, hogy erre valóban szükség volna a spórolás szempontjából, de nagy kérdés, hogy miképpen reagálna a nagyjából 2,5 millió érintett?
Ebben a nagy „ígérek, de úgy sem teljesítem” herce-hurcában a figyelem peremére szorult az a tény, hogy az átszervezésre, eladásra, csődeljárásra, felszámolásra ítélt állami és társadalmi vállalatok jelenlegi tartozása több mint 700 millió euró, vagyis csaknem 85 milliárd dinár. Egy részüknél megtörténhet, hogy a kormány kénytelen lesz átvállalni a pénzügyi kötelezettségek egy részét, ha vevőt akar rá találni.
Ha megteszi, nem ez lesz az első eset, hogy üres zsebből fizetett, vagy ha van rá keret, akkor az utána keletkező gödröt valamivel fel kell tölteni. Nem nehéz kitalálni, hogy ismét azoktól fognak (újból) elvenni, akiknek még maradt némi morzsájuk.
Hogy mi lesz mindennek a vége, talán még Vanga, a néhai román jövőbelátó asszony sem tudná megmondani.
Vagyis a nagyobb nyugdíj és fizetés lebegtetése a kormánynak egy újabb pszichikai manipulációja és porhintése.
