Nemrég a listán még több mint ötszáz vállalat szerepelt, amelyeknek a sorsát záros határidőn belül végérvényesen meg kell oldani. Vagyis (jobbik esetben) vevőt kell találni rájuk, s ha ez nem megy, meg kell indítani a csődeljárást. Végső esetben egyszerűen fel kell számolni, vagy meg kell szüntetni őket. Mivel ezek közül a vállalatok közül jó néhány csak papíron létezik, s egy, esetleg még ennyi foglalkoztatottja sincs, a problémát gyakorlatilag egyetlen tollvonással le lehet zárni. Az intézkedés hatásfoka ugyan egyenlő a nullával, de a „megoldottuk” rovatban nagyon jól mutat a statisztikájuk.
Akik folyamatosan figyelemmel kísérik ezt a folyamatot, tapasztalhatták, hogy lényegében semmi sem történt. A kormány javaslatára ugyanis a képviselőház december 31-éig meghosszabbította a határidőt, de a jelek szerint ezzel sem mennek sokra. Időközben ugyanis „kiderült”, hogy 17 cég esetében „nem kellene elkapkodni a dolgot”, mivel az ország számára stratégiai tevékenységet folytatnak. Nekik az ország vezetése újabb egy év haladékot adott, vagyis csak a következő esztendő végén zárja le az ügyüket (ha egyáltalán lezárja). Köztük van többek között a priboji tehergépkocsi-gyár, a Belgrádi Mezőgazdasági Ipari Kombinát, a Galenika, a Politika kiadóvállalat, a pancsovai vegyiművek, a bori rézbánya és a feldolgozó kapacitások.
Fogadjuk el, hogy a fent említettekre valóban szüksége van az országnak, de miért annyira jelentős a vranjei Yumco textilipari üzem, vagy a trsteniki tömítéseket készítő gyár?
A válasz igen egyszerű: a szóban forgó 17 vállalatban összesen 25 000 személy van munkaviszonyban, s legnagyobb részük az utcára kerülne, és ez akár szociális és politikai megrázkódtatásokhoz is vezetne. Az előbbi nem valószínű, hogy túlságosan gondba ejtené a kormányt, hiszen az állami dolgozók keresete és a nyugdíjasok járandósága egy részének erőszakos elvételével is csak akkor foglalkozik, ha népszerűségi poénokat akar inkasszálni. Huszonötezer foglalkoztatott azonban csaknem ugyanennyi családot és legalább 50–60 ezer szavazatot jelent. Okkal hihetjük, hogyha ők munka nélkül maradnának, szavazataikkal jelentősen befolyásolnák a hatalmiak népszerűségi szintjét. Vagy a legközelebbi választások alkalmával akár meg is buktathatnák a jelenlegi nómenklatúrát.
És itt van a kutya elásva! Nyilvánvaló, hogy ezért vacillál a kormány a „végleges megoldást” illetően. Pedig a másfél tucat cég jelenleg hétszázmillió euró különféle adósságban fuldoklik, s kilátás sincs arra, hogy belátható időn belül lenullázza az éves mérlegét.
Rosszmájúság volna azt állítani, hogy a pancsovai vegyi művek vagy a Galenika gyógyszergyár senkinek sem kell. Dehogynem, csak a meglevő adósság nélkül. Márpedig az állam csupán annyit tehet, hogy lemond az őt megillető különféle illetékekről, adókról és járulékokról, de mi legyen az úgynevezett kereskedelmi adóssággal? Vagyis a beszállítók és a bankok által követelt összeggel? Bizonyos számítások szerint legalább 200 millió euróról van szó. Azt is az államnak, pontosabban a költségvetésnek kellene „lenyelnie”, ahogyan tette a JAT esetében. Erre azonban következő három évben nem lesz pénz.
Marad hát a szinte vég nélküli trükközés a határidőkkel. Még akkor is, ha a kormányelnök és miniszterei váltig azt hangoztatják, hogy a gazdaság rendbe szedését illetően mindegyik problematikus vállalat az ő szemükben egyenlő.
A gyakorlat azt bizonyítja, hogy azért vannak egyenlőbbek is.
