Amikor szóba kerül a közpénz elosztása, a hatalmiak váltig azt hangoztatják, hogy a községeknek, városoknak kiutalandó összegnek semmi köze sincs ahhoz, hogy a legutóbbi választások alkalmával a polgárok melyik pártokat részesítették előnyben. Szinte egymást túlkiabálva szajkózzák, hogy számukra minden polgár érdeke azonos, és a juttatásoknak semmi közük ahhoz, hogy az illető közösség élén melyik pártbeli politikus áll.
Pedig a hivatalos adatokból nem nehéz megállapítani, hogy ennek az állításnak koránt sincs valós alapja.
Szinte naponta olvashatjuk a sajtóban, hogy egyik vagy másik város költségvetésében jóformán még az alapvető kiadásokra sincs pénz. Ilyenkor a városatyák a központi vezetéshez, elsősorban a pénzügyminiszterhez fordulnak. Leginkább szívhez szóló levélben ecsetelik sanyarú helyzetüket, majd a végén kibökik, hogy ennyi és ennyi pénzre volna szükségük.
A minisztériumban rendszerint egy időre elpihennek ezek a levelek, majd előszedik őket, le is porolják, s közben azt sem tévesztik szem elől, hogy ki uralkodik a kolduló községben, városban. Ha a „mi emberünk”, akkor érdemes foglalkozni az üggyel. Ilyenkor valahonnan előkotornak egy kisebb vagy nagyobb összeget, és átutalják a bajba jutottaknak.
Ha a legutóbbi szavazás során a polgárok „rossz helyre” jelölték be az ikszet és a mostani ellenzéket szerették volna hatalomra juttatni, számukra – sajnos! – kiürült az államkassza, vagyis a köztársasági költségvetésből ne is reméljenek támogatást.
Pedig, a jelek szerint, majd kidől a büdzsé oldala a sok pénztől – csak hát nem mindenki számára elérhető.
A közelmúltban a kormány szélesre nyitotta a bugyellárist és nyolc várost alaposan megtámogatott. Nem is volna ebben semmi különös, hiszen ha van miből, és a pályázók megfelelnek a feltételeknek, segíteni kell rajtuk. A szembeszökő csupán az, hogy a költségvetési tartalékból szétosztott 970 millió dinár az utolsó paráig a hatalmi koalíció által irányított közösségeknek jutott. Még ennél is furcsább(?), hogy az összegnek csaknem egyharmadát, pontosabban 300 millió dinárt, Kragujevacnak juttatták.
Ezen a ponton helyesbítenünk kell, hiszen ez a „leosztás” egyáltalán nem furcsa. Annál is inkább nem, mert az autógyáráról ismert város polgármesteri székébe nem túl régen, s meglehetősen vitatható körülmények között, egy bizonyos Radomir Nikolić került. Természetesen a Szerb Haladó Pártból. Ennek a meglehetősen mindennapos vezetéknevű egyénnek azonban a legfontosabb érdeme, hogy ő az államelnök, Tomislav Nikolić fia.
Kragujevacot követi Niš 200, majd Leskovac 160 millióval. Ez a város alig fél év alatt már másodszor járult a közös kasszához, s tavasz óta nem kevesebb mint 1,33 millió euró dinárellenértéket kapott.
Hogy milyen mértékű a mellébeszélés, amikor a miniszter a pénz odaítélésének „szükségességi sorrendjéről” nyilatkozik, bizonyítja Smederevska Palanka helyzete. Anyagi állapota olyannyira súlyos volt, hogy huzamosabb ideig még a közvilágításra sem tellett, s ezért az utcái hetekig sötétben voltak. A demokrata párti polgármester tizenhét levelet küldött néhány minisztériumnak, s szinte térden állva könyörgött némi segítségért, mivel a szerbiai villanygazdaság nem volt hajlandó átütemezni az adósságukat. Végül az lett a szerencséjük, hogy az EU szerbiai főképviselője bejelentette látogatását. Ezt követően alig néhány napra megérkezett a minisztériumból a céleszköz.
Paraćin, a másik szintén ellenzéki város rosszabul járt. Nem hogy támogatást nem kapott, de még a törvény szerint járó összegekből is két évig „lecsípett” a köztársaság.
Az igazság kedvéért azt is el kell mondani, hogy a pénzösszegek politikai indítékok alapján történő elosztása nem mai találmány. A korábbi kormány egyik államtitkára szerint az előző, demokrata államvezetés is hasonló gyakorlatot vezetett be.
Ők is, akár a Szerb Haladó Párt, „pofára” osztották a hűségpénzt.
