Úgy tűnik, rohamosan fogy a „családi ékszer”, vagyis az államnak már nemigen akad elfogadható áron értékesíthető tulajdona. A még meglevő néhány cég, ha a nemzetközi befektetőknek ér valamit, minden bizonnyal hamarosan új gazdára talál. Ezzel nyilvánvalóan a csúcsvezetésben is tisztában vannak, s már most szárnyra kelt a hír, miszerint belátható időn belül dobra verik azokat az egykor társadalmi, ma állami tulajdonban levő ügyviteli helyiségeket és lakásokat, amelyeket a kilencvenes évek első felében a miloševići rezsim nem prédált el.
Amint az lenni szokott, (ezúttal) a pénzügyminiszter mindezt azzal magyarázza, hogy olyan létesítményekről van szó, amelyek hiánya nem fogja befolyásolni az állam működését, viszont értékesítésükkel akár néhány milliárd dinárt is inkasszálni lehet.
Nemcsak a szakemberek, de a józan paraszti ész szerint is a várható bevétel csupán arra lesz jó vagy elegendő, hogy a rezsimhű médiában nagydobra lehessen verni: íme, újabb fél (vagy negyed) százalékkal csökkent a költségvetési hiány. Persze, ez is nevezhető átmeneti eredménynek, de egy év múlva a büdzsé ismét ott lesz, ahol a part szakad. Addig azonban ki lehet árusítani a boltokat, lakásokat.
A nagy magánosítási buzgóság gépezetében azonban eleve sok a homokszem. Mi több, olykor még kődarab is akad, ami lefékezheti az egész masinériát. A miniszter ugyanis beismerte, hogy még mindig nem rendelkeznek részletes leltárral arra vonatkozóan, hogy tulajdonképpen mivel rendelkezhet az állam. Legnagyobbrészt ugyanis azokról az építményekről van szó, amelyek jelen voltak ugyan Jugoszlávia leltárában, de a széthullás után senkinek sem jutott eszébe, hogy pontosítsa: mi és mennyi ebből Szerbiáé. Vagyis most mit lehetne felkínálni a leendő vevőknek!
Tételezzük fel a csodát, vagyis azt, hogy az elkövetkező egy esztendő alatt nyélbe ütik a nyilvántartást. Ezzel még mindig nem kezdődhet meg a nagy „ki ad többet!?” akció, hiszen pillanatnyilag senkinek sincs fogalma arról, hogy mennyi lehetne a reális kikiáltási ár. Az értékmegállapítást valószínűleg az adóhivatalra bízzák, és ismerve ennek az intézménynek a naprakész működését, a kormánynak meglehetősen türelmesnek kell lennie, amíg úgy-ahogy elfogadható adatokhoz jut.
Egyszer azonban ennek a napnak is el kell jönnie. Attól függetlenül azonban, hogy ez az időpont meglehetősen messze van, a pénzügyminisztérium máris hangoztatja, hogy az eladáskor alkalmazni fogják a méltányosság elvét. Vagyis elővásárlási jog illeti meg azokat, akik jelenleg legálisan használják ezeket az objektumokat.
Mivel ezen a téren a helyzettel való visszaéléseket illetően igen vaskos tapasztalatokkal rendelkezünk, minden bizonnyal csak azok a bérlők élvezhetnek előnyt, akik már a tavalyi év végén jogerős bérleti szerződéssel rendelkeztek.
A fentebb elmondottakkal kapcsolatban csupán az érthetetlen, hogy – esetünkben – a miniszter miért harangozta be az ügyviteli helyiségek és lakások eladását, mikor azt sem tudják, hogy mijük van.
Vagy az egyáltalán nem is számít?
