Az utóbbi időben elcsitultak a bedőlt hitelekkel kapcsolatos hangok, de ez nem jelenti azt, hogy alig néhány hónap alatt rendeződött az anyagi helyzetük azoknak, akik óriási tartozásokat halmoztak fel a bankokban. A vállalatok és a cégek korábbi 3,5 milliárd eurós, egyelőre behajthatatlan, tartozása kikerült a köz érdeklődéséből. A hol hullámzó, hol pedig szélcsendes politikai események ugyanis elterelték a figyelmet erről a semmiképpen sem jelentéktelen témáról. A jelenlegi állás szerint a polgárok és a vállalatok több mint 3,5 milliárd euró értékű hitellel tartoznak a bankoknak, illetve más hitelezőknek, és reménytelennek tűnik, hogy valaha teljes összegben törleszteni tudnák az adósságukat. Ezeket a terheket nevezik teljesen, vagy félig bedőlt hiteleknek. A bajt csak tetézi, hogy az adósok egy része nem is birtokol megfelelő értékű ingatlant és ingóságot, vagyis egy esetleges csődeljárás, illetve felszámolás alkalmával a hitelezők a markuk helyett csak a szájukat tarthatnák. A pénzükhöz ugyanis semmiképpen sem tudnának hozzájutni.
Nemrég a pénzügyminiszter „zseniális” ötlettel rukkolt elő. Szerinte ugyanis az lenne a leghelyesebb és legeredményesebb megoldás, ha a hitelezők a saját embereikből állítanák össze a nyakig eladósodott cégek vezetőségét, s igyekeznének kihúzni a vállalatot a bajból. Megállapítása szerint ugyanis a bedőlt hitelek okai legtöbb esetben az illető cég menedzsmentjénél keresendők.
Az első látásra érdekes, mi több, figyelemre méltó ötletnek tűnik a miniszter javaslata. Ám, mint ahogyan az lenni szokott, az éremnek ezúttal is két oldala van.
Talán azt a kérdést kellene feltenni, hogy miért jöttek létre a veszteségek. Fentebb említettük, hogy a cégvezetés hozzá nem értése, ésszerűtlen gazdálkodás és teljes egészében a legfelelősségteljesebb pozíciókat elfoglalók butasága miatt. Azt is tudjuk, hogy a hatalmas veszteségeket felhalmozottak között élen járnak az állam tulajdonában levő vállalatok. Ezekben az igazgatókat, tanácsadókat, menedzsereket… kivétel nélkül a kormány választja ki, és helyezi a tisztségbe. S ha már így van, az állam legfelsőbb végrehajtó szervének a tagjai miért nem szakértelem szerint válogatják meg az állami cégek élére „delegáltakat”? Talán ha olykor háttérbe szorítanák a párthűség jutalmazását, elkerülhető lenne az évekig halmozódó veszteség.
Más lapra tartozik, hogy a jelenleg éppen regnáló pártnak nincsenek megfelelő kapacitású kádereik, de ezt egy istennek sem ismerné be. Váltig azt szajkózzák, hogy ők minden pillanatban „kormányzásképesek”, a „szakembereik” által eddig felmutatott eredmény(telenség)ek azonban minden ilyen állítást megcáfolnak.
A miniszteri ötlet, miszerint a hitelezők vegyék át a bedőlt hitelekkel gazdálkodó cégek vezetését, tulajdonképpen egyfajta menekülés a felelősség elől. Ugyanis, ha ez megtörténne, s kiderülne, hogy a válságba jutott vállalatokon már az imádság sem segít, a miniszternek lehetősége volna valakire mutogatni: ni, hiszen ők sem képesek megbirkózni a problémával. Ezzel mintegy felmenthetnék önmagukat a vád alól, hogy tehetségtelen és tehetetlen emberek kezébe adták az állam vagyonának egy részét.
Nem kétséges, faramuci szakma a politika.
