A szeptember az általános iskolás diákok számára elsősorban öröm, hiszen találkoznak kis barátaikkal, új ismereteket szerezhetnek, új, színes könyvekből tanulhatnak, rajzolhatnak, játszhatnak. De teher is, hiszen a napról napra érkező kötelezettségek munkára kötelezik őket. A szülőknek is öröm, hiszen gyermekeik fejlődését követhetik végig, mégis elsősorban teher, mert hiába kötelező az általános iskolai oktatás, jelentős kiadással jár elindítani a gyermeket az iskolába. Na és a pedagógusok hogy élik meg az iskolakezdést? Azokban az iskolákban, ahol nem jelent gondot a tanulók létszáma, lázas készülődéssel készítik elő a tanítók és a tanárok a munkát. Ám ott, ahol már szinte minden évben az első hetekben dől el, hogy megmarad-e egy-egy osztály, vagy a kis létszám miatt összevonják a tagozatokat, türelmetlen várakozással, reménnyel, bizakodással, de sokszor keserűséggel látnak neki az új tanévnek, hiszen nem tudják, hogy két hét után hogyan alakulnak majd a munkakötelezettségeik.
(Fotó: Ótos András)
Annak idején, amikor én indultam iskolába, inkább a helyhiány okozott gondot, az, hogy nagy, 30 fős osztályokat kellett létrehozni. Akkor az én iskolámban minden korosztályban három magyar osztállyal működött az iskola. Összevont tagozatokra akkor is volt példa, de elsősorban a kis településekre, falvakra, a tanyavilágra volt jellemző ez a jelenség. Voltak olyan osztálytársaim, akik a negyedik osztály után a falusi iskolából érkeztek a mi iskolánkba, ötödiktől nálunk folytatták tanulmányaikat. Már akkor egymás között is felfedezhető volt közöttünk a különbség. Nehéz volt nekik elfogadni, hogy egy kis, szívélyes, szinte családias környezet után csak egy lett belőlük a gyerekek sokaságában, mi pedig, akik egy voltunk a sokaságban, kezdetben furcsán tekintettünk társaink figyelemigényére. A baráti szeretet mégis rövid idő elmúltával összekötött bennünket.
Azóta azonban, húsz év elmúltával, nagyot változott a világ. A kilencvenes évek borzalmai családokat űztek el. Drasztikusan lecsökkent a gyermekek száma, így az osztályok száma is. Egyre kisebb osztályokban dolgoznak a tanítók, tanárok, ami bizonyos esetben nem rossz, hiszen a szakemberek szerint a 15–20 fős osztályokban halad legjobban és legeredményesebben a munka. A diákok előmenetelét könnyebb követni, ha segítség kell, könnyebb elmagyarázni a tananyagot, vagyis a tudás megszerzése is alaposabb lehet így. Ma már a kis létszámú (15 fő alatti) osztályok nem csak a falusi iskolákat különlegességei, hanem a városi általános iskolákat is érintik, mindenekelőtt azokat, ahol a kisebbségek nyelvén is folyik a munka. Sajnos ez a jelenség több veszélyt is hordoz magában. Egyrészt azt mutatja, hogy a kilencvenes években elkezdődött elvándorlás nem állt le, sőt újra „aktuálissá” vált, egyre több család dönt úgy, hogy külföldön keres megélhetést. Másrészt egyre több kisebbségi nyelven beszélő tanító és tanár marad munka nélkül, az újonnan végzett tanítók többsége számára pedig csak vágyálom marad a tanítás, hiszen a nehéz gazdasági helyzetben, amikor Szerbia meg szeretne felelni a Nemzetközi Valutaalap követelményeinek, fontos szempontokat figyelembe sem véve, a megtakarításra hivatkozva csökkenti a kiadásokat: az adminisztrációs költségeket, a munkaerőt és az osztályokat is. Ezért nem hagyja jóvá a kis létszámú (4-5 fős) osztályok működését sem. És bár ezek a gondok nem csak a kisebbséget érintik, a többségi nemzet is hasonló gondokkal küzd, mégis a mi esetünkben egyre sürgősebb, határozottabb lépések kellenek, mert egyre kevesebben vagyunk magyarok, egyre kevesebb gyermek születik, egyre kevesebb magyar ajkú pedagógusra van szükség, és egyre kevesebb osztályra. Vagyis az idő múlásával egyre kevesebb diák tud majd a saját anyanyelvén tanulni, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki magabiztos, érett, jó szakember legyen a későbbiekben. Ebben az esetben a megtakarítás, vagyis a megszorítási intézkedések hosszú távon sokkal súlyosabb következményekkel járnak majd, mint amennyi hasznot hoznak most az országnak.
