A pénzforgalmi szolgáltatásokról szóló törvény részleteiben is szabályozza, hogy ki milyen esetben és milyen okból kifolyólag juthat hozzá a polgárok folyószámláival kapcsolatos adatokhoz. Azt ugyanis már eddig is tudtuk, hogy ha felmerül a bűncselekmény alapos gyanúja, a bíróság elrendelheti bármelyik banknak, hogy a nyomozószerveknek adja át az illető adatait. Természetesen elsősorban azt, hogy mennyi pénzt „tárol” a számláján. Ezzel a gyakorlattal a polgárok is egyetértettek, hiszen a bűnüldöző szervek feladata és kötelessége, hogy megakadályozza a bűncselekményből származó pénz „tisztára mosását”.
A jövő hónaptól azonban érzékenyen változni fog a helyzet. A Szerb Nemzeti Bank keretében ugyanis „üzembe helyezik” a magánszemélyek egységes nyilvántartását, amelyhez hozzáférést kapnak a végrehajtók is. Ha tehát valaki elmulasztja a különféle számláinak kifizetését, s az érintett vállalat vagy hitelező pert nyer ellene, a végrehajtók rátenyerelhetnek az illető polgár folyószámlán tartott pénzére, lett légyen az úgynevezett szabad eszköz, vagy lekötött összeg. Az utóbbi esetben azonban mindaddig védelmet élvez a betét, amíg le nem jár a lekötés határideje, a következő napon azonban szabad prédává válik.
A végrehajtók számára eddig sem volt túl komplikált megtudni, hogy a végrehajtásra „ítélt” lakos hol és mennyi pénzzel rendelkezik, mivel a banki titok térségünkben igen képlékeny dolog. Ezt valahogy úgy lehetne érzékelni, ahogyan Rejtő Jenő Láthatatlan légió című regényében gróf Oliver Yolland mondta: Pénzzel mindent lehet, csak szégyent vallani nem. Vagyis némi jatt ellenében a végrehajtók megszerezhették a számukra szükséges adatokat. Ez után már ilyen kisebb-nagyobb korrupcióra sem lesz szükség, mert az egységes nyilvántartást legálisan is használhatják. Igaz, törvényes körülmények között nem tudhatják meg, hogy kinek hány dinárja pihen a bankban, de hogy pénze van, azt igen. Tehát láblógatva beadhatják igényüket az illető pénzintézménynél, s csak arra kell várniuk, hogy a lekötés ideje megszűnjön, máris eleget tudnak tenni alapvető feladatuknak, azaz a pénz behajtásának.
Mint fent említettük, bizonyos állami szervek (a belügyminisztérium, bíróság, adóhivatal és a pénzmosás elleni igazgatóság) írásos megkeresés alapján a bankoktól megkapta a szükséges adatokat. Most pedig csatlakoztak hozzájuk a végrehajtók is. Velük együtt egy igen nagy létszámú állami apparátus rendelkezik a Nagy Testvér jogaival, s az élet egyik legfontosabb területén, a pénznél, „a beépített” jogszabályok alapján mindent fog látni és hallani.
Alapjában véve helyeselnünk kellene ezt a megoldást, de ismerve a honi körülményeket és gyakorlatot, félő, hogy ismét a kis ember kerül célkeresztbe. Azok, akik néhány tízezer dinárral tartoznak, a hatalomhoz mindenkor közel álló nábobok, az elmúlt negyed században gyanús körülmények között mesés vagyont szerzett „üzletemberek” pedig továbbra is érinthetetlenek maradnak. Annak ellenére, hogy az állam iránti tartozásaikat olykor milliárd dinárokkal mérik.
Ha tehát valaki úgy véli, hogy senkinek semmi köze az ő anyagi helyzetéhez, kénytelen lesz megszüntetni eddigi, az állam, illetve a bankok iránti bizalmát.
Vagyis marad a szalmazsák.
