A hozzáértők már régen tudják, hogy Szerbia nem sokáig maradhat a jelenlegi úton. Vagy végrehajtja az egyre sürgetőbb reformokat, vagy végérvényesen belezuhan a nyomor szakadékába. A gazdaság romokban hever, az évekig remélt külföldi tőke egyre inkább elkerüli a Balkán e részét, a pártok egymással versengve igyekeznek minél több „katonájukat” látszat-munkahelyhez, de nagyon is valós havi fizetéshez juttatni. S teszik mindezt az adófizetők terhére, hiszen szó sincs produktív munkaerőről. Ennyi irodistája, a munkások számához viszonyítva, a világon talán egyetlen országnak sincsen. Érthető hát, hogy a Világbank is a tintanyalók számának radikális csökkentése ellenében hajlandó pénzt adni.
A szerbiai problémák másik sarkalatos kérdése a volt állami vállalatok költségvetési támogatásának megszüntetése, vagyis az életképesek komoly átszervezése. Lényegében ennek kellene lennie a reformok alapvető céljának. Ez azonban csak nehézkesen és vontatottan folyik. A munkások ugyan tudatában vannak a ténynek, hogy immár legnagyobb részükre nincs szükség, és belenyugodtak abba, hogy végkielégítéssel kénytelenek megválni munkahelyüktől. Az igazgatókkal és a különféle menedzserekkel merőben más a helyzet. Ők foggal-körömmel küzdenek a több mint jól fizetett állásaikért, és semmiképpen sem hajlandók lemondani mindazokról az (anyagi előnyökkel járó) privilégiumaikról, amelyeket Isten tudja mióta élveznek. Az ő szemszögükből tehát érthető, hogy nem óhajtják az esetleges változásokat. Legtöbb esetben demagógiával, ha kell, pártbeli hovatartozásuk és különféle szintű kapcsolataik felhasználásával igyekeznek útját állni az esetleges haladásnak.
Velük még a kormánynak is meg fog gyűlni a baja, hiszen az érintettek, jó sorsuknál fogva, igen szoros kapcsolatban állnak egymással, és ha kell, jelentős támogatást tudnak nyújtani annak a „kollégájuknak”, akit pozíciójának elvesztése fenyeget. Tisztában vannak vele, hogy csak az elmúlt tizenöt év alatt kialakult „kéz kezet mos” gyakorlat mentheti meg őket a süllyesztőtől.
Ez és sok egyéb más miatt a kormányra súlyos teher nehezedik. Minél gyorsabban megoldást kell találnia nemcsak a gazdaság, de az egészségügy, a tanügy és még néhány, a költségvetéshez köthető tevékenység észszerűbbé tételére, miközben kénytelen figyelembe venni a párttagok (anyagi-munkahelyi) igényeit is, hiszen azoknak a jelenlegi állásukból való „kisöprésükkel” komolyan veszélyeztetheti a tartományi és helyhatósági szinten egyre közelgő választási esélyeit.
A jelenlegi, a nemzetközi állapotokkal kapcsolatos gondok egy időre ugyan elvonják a közvélemény figyelmét a gondokról, de egyszer majd csak lecseng a délről és délkeletről betolakodókkal kapcsolatos téma, és ismét felszínre kerülnek a hazai gondok. Mindenekelőtt a gazdaságiak, amelyekhez szorosan tapadnak a bejelentett, de szinte semerre sem mozdult reformoktól rettegők.
Ha azonban egy kicsit mélyebbre ásunk az igazgatók és pártok közötti kapcsolatban, könnyen megállapíthatjuk, hogy lényegében az újkori Dugonics Tituszokról van szó. Pártjaik helyezték ugyanis őket a leginkább meg nem érdemelt pozícióikba, s most egymás torkát szorongatják. A pártok is elmondhatnák, amit Dugonics: „Fogtam egy törököt, de nem enged.”
Miközben a minden változás kerékkötői tovább élvezik a saját helyzetükből adódó előnyöket.
