Amióta egyetemi diplomát szerzett – habár ebben az állításban továbbra sem hisz mindenki, Nenad Čanak például már két éve keresi a hírhedt oklevelet, ám azóta sem bukkant rá egyik felsőoktatási intézményben sem –, szinte nem létezik olyan téma, amelyhez Tomislav Nikolić köztársasági elnök ne szólt volna hozzá, kezdve a pálinkafőzéstől és a növénytermesztéstől egészen az asztrofizikáig. A kínai kormányfővel beszélgetvén szerb jóslatokat elemzett – „Keletről sárga emberek jönnek, meghódítják a világot, és a Morava vízéből isznak majd”–, amikor pedig India államfőjével találkozott, a következő érveléssel igyekezett alátámasztani a két ország kiváló kapcsolatait: „A szerb nép rajong az indiai sorozatokért.” A nőkkel is gyakran foglalkozott már, néhány évvel ezelőtt például megállapította, hogy közülük egyre kevesebben kézimunkáznak, nem horgolnak, nem kötnek, ehelyett inkább szappanoperákat néznek – egyebek mellett feltehetőleg indiaiakat.
Nemrég a nőgyógyászokkal és a nőgyógyászattal kapcsolatos gondolatmenetét ismerhettük meg. „A ginekológia szakismeret a nőről, ha bárki is veheti magának a bátorságot, hogy azt állítsa, hogy rendelkezik vele” – fogalmazott az államfő. Hozzátette, hogy „a nőgyógyászat a nővel foglalkozik, lehetővé kell tenni a nőnek, hogy egészséges legyen, hogy felcseperedhessen, alkothasson és szülhessen”, hiszen az állam legfontosabb feladata megváltoztatni az aggasztó demográfiai mutatókat, hogy többen szülessenek, mint amennyien meghalnak.
A nyilatkozatra elsőként politikus nők reagáltak, és az esélyegyenlőségi biztostól követelték, hogy lépjen, mert mint egyikük kifejtette: „Tomislav Nikolić minden nőt megsértett. A nőgyógyászat az orvostan egyik ága, amely a nőket érintő betegségek diagnosztikájával és gyógyításával foglalkozik. Nikolić mindezt úgy definiálta, mintha a nőket egyedül szaporító szervrendszerük határozná meg.”
Valóban vitatkozni lehetne arról, hogy Nikolić eszmefuttatása sértő-e napjaink asszonyaira, lányaira nézve, vagy bugyuta, esetleg nem kellőképpen átgondolt és megfogalmazott, az viszont vitathatatlan, hogy a nők egészsége szorosan összefügg a családalapítással, a gyermekvállalással. Azt, hogy hány gyermeket vállal egy nő, illetve házaspár, természetesen több tényező határozza meg, a nők megfelelő egészségügyi ellátása azonban semmiféleképpen nem elhanyagolandó faktor.
Azzal szinte mindenhol a világon egyetértenek, hogy a megelőzés sokkal olcsóbb és egyszerűbb, mint a gyógyítás. A megelőzéshez az is hozzátartozik, hogy a nők rendszeresen felkeressék nőgyógyászukat, valamint alávessék magukat a különböző szűrővizsgálatoknak. A nőknek a nemi élet megkezdésétől javasolt méhnyakrák-szűrésen és nőgyógyászati vizsgálaton megjelenniük, a nemzetközileg elfogadott gyakorlat szerint évente legalább egyszer. Ehhez képest Szerbiában a nőknek nem szokásuk nőgyógyászhoz járni. Legtöbbjük azzal érvel, hogy nincsen idejük az állami rendelőben vesztegelni – ahol általában mozdulni sem lehet a várakozóktól –, magánorvosra pedig nincsen pénzük, esetleg nem találják megfelelőnek a higiéniai feltételeket a rendelőben – ez a tapasztalatok szerint elsősorban az államiakra vonatkozik. Mikor kolléganőmmel arról beszélgettem, hogy vajon miért nem járnak rendszeresen vizsgálatra a nők, azt válaszolta, szerinte ugyanúgy struccpolitikát folytatnak, mint a szerbiai átlagember többsége oly sok más téma tekintetében. Meglepett, amikor egy felmérésből kiderült, hogy kolléganőm mennyire közel járt az igazsághoz: a megkérdezett nők jelentős hányada azt mondta, „ő bizony nem megy nőgyógyászhoz, ki tudja mi derül ki, milyen betegséget találnak nála”. Ez a hozzáállás igazolni látszik, hogy egészségügyi kultúránk, szokásaink fényévnyire vannak a jóléti nyugati társadalmakétól. Habár az is igaz, hogy maga az egészségügyi ellátási rendszerünk sem hasonlítható a nyugati országokéhoz, vitán felül áll, hogy mi, páciensek is felelősek vagyunk a nem megfelelő szintű megelőzésért.
A felnőtt nőket és szokásaikat feltehetőleg nehéz lenne megváltoztatni, viszont a megfelelő felvilágosítással – ebben a folyamatban az anyáké a legnagyobb felelősség, főleg abban az esetben, ha magatartásukkal nem mutattak példát leánygyermeküknek – a fiatal lányok esetében sokat lehet tenni. Talán ha első nőgyógyászati vizsgálatuk nem úgy nézne ki, hogy hetekkel korábban időpontért kellene folyamodniuk, majd a vizsgálat napján mégis órákat kellene várakozniuk, később pedig a vizsgálóteremben nem a nőgyógyászati széken és a padlón látható, legkülönbözőbb testnedvek nyomai miatt kerülnének az ájulás szélére, még később pedig nem hallanák, ahogyan a nővérkék egymás között nevetgélve kibeszélik őket, vagy esetleges egészségügyi problémájukat, sokkal többüknél válna szokássá a rendszeres nőgyógyászati vizsgálat. Még később, valamikor a jövőben, ezek a lányok, már asszonyként, talán párjukkal is képesek lennének megértetni a rendszeres orvosi ellenőrzés és szűrővizsgálatok fontosságát, hiszen férjeink, apáink egészsége semmivel sem kevésbé fontos.
