Amióta Szerbiában is „kitört” a vadkapitalizmus és a munkaadók szinte szó szerint azt tesznek az alkalmazottaikkal, amit akarnak, sokkal ritkábban merül fel a kérdés, hogy honunkban mennyit kell(ene) dolgozni. Akiknek idejében, s rendszerint jó adag protekcióval, sikerült bejutniuk valamelyik „állami”, vagyis közvállalatba, a közelmúltig úgy érezték, hogy a munkahelyük be van „betonozva”, tehát nem nagyon kell törniük a tollukat, hogy azt meg is tartsák.
Az úgynevezett reálgazdaságban, vagyis a magánkézben levő vállalatokban dolgozók kénytelenek eltűrni a fizetés nélküli túlórákat, a minimális fizetést, és minden olyan hátrányos dolgot, ami a fejlett tőkés rendszerben már csak elvétve akad. Persze ezzel kapcsolatban azt is tudni kell, hogy a nyugati, tőkés államokban igen erős szakszervezet létezik, amelynek hosszú évek során sikerült kiharcolnia, hogy a gazda embernek tekintse a melóst.
Németországban például egyetlen, a munkásokat érintő jelentősebb törvényt sem lehet meghozni a szakszervezet beleszólása nélkül. Pedig a kapitalista ott sem nevezhető szamaritánusnak, és szünet nélkül csak a megvalósítható profit lebeg a szeme előtt. Ott azonban nincs huszonhatezer szakszervezet, mint Szerbiában, hanem ezek az érdekközösségek idejében ráébredtek arra, hogy ha mindenki a saját kis, olykor észrevehetetlen szemétdombján akar kukorékolni, semmire sem mennek. Nekik annak idején sikerült kiharcolniuk a 38,5 órás munkahetet, amikor nálunk ez kilenc és fél órával hosszabb volt. A gazdasági válság azonban ott is megtette a hatását és ma 40,3 óra a kötelező heti munkaidő. Angliában és Luxemburgban hetente 40,9, Lengyelországban 40,2, Romániában pedig 41 órát kell dolgozni.
Az EU-hoz később csatlakozott közép-kelet-európai országokban is igyekeznek alkalmazkodni a 39,5 órás európai uniós átlaghoz. Magyarországon 39,1, Szlovákiában pedig 39,3 óra a heti munkaidő.
Hol található Szerbia ebben a tekintetben? Csaknem három órával lekörözi az egész EU-t! Ez elvileg azt jelenti, hogy nálunk dolgoznak legtöbbet az emberek(?) Ennek ellenére a nemzeti jövedelem, a hazai bruttó termék, a bérszint és az életszínvonal mélyen az európai nívó alatt van.
Ezt a jelenséget sokáig érthetetlenül szemlélték azok, akik valami miatt érdekelve voltak a témában. A hozzánk látogató külföldi szakemberek azonban igen gyorsan rájöttek az igazságra. Elsősorban arra, hogy a foglalkoztatottak zömét egyáltalán nem érdekli a munkája. Bejárnak a munkahelyükre, olykor ímmel-ámmal el is végzik a feladatukat, de a vállalatuk iránti lelkesedésük fényévekkel le van maradva a japán hozzáállástól.
Az is tévhit, hogy a szerbek, pontosabban a szerbiai emberek nem tudnak dolgozni, hiszen vendégmunkásként a legtöbb esetben keményen megállják helyüket. És a szaktudásukkal sincsen nagyobb baj. Ezt bizonyítja egy sok évvel ezelőtti eset, amikor a japánok a kragujevaci Zastava Művekben új gépet szereltek, majd bemutatták a működését. A Felkelő Nap országából érkezett mester negyvennyolc perc alatt legyártott egy komplikált munkadarabot, amire a šumadijai kollégája, természetesen szerbül, zaftos kifejezésekkel reagált, hogy ő sem ér kevesebbet a szakmában, mint a „vágott szemű”. Huszonhat perc alatt végzett ugyanazzal a munkával!
Tehát nálunk is adva van a szakértelem és a munkaidő, csak a serkentő tényezőkből van krónikus hiány. A munkaszervezésről nem is szólva.
Ezt a tényt az USA belgrádi nagykövetségének egy kilenc évvel ezelőtti titkos jelentése is megállapította (amelyet nemrégen a WikiLeaks megszellőztetett), hogy Szerbiában csak azért, és azok dolgoznak, akiknek muszáj. Ennek ellenére munkaidőben is tele vannak a főváros elit utcáinak kávézói fiatalokkal. Miből telik nekik erre? Egyeseknek a szülők, vagy a külföldi rokonok támogatásából, a többieknek pedig…
Nos, ez a nagy titok!
