Amíg van Koszovó, addig téma is van – nagyjából így hangzik egy újságírói körökben gyakran hangoztatott szellemeskedés. És ez már több évre visszamenőleg így van. Koszovó szellemként kísért és változatlanul legközkedveltebb témája a szerbiai politikusoknak. Azzal, hogy egyeseknek más témája sincsen és még ezzel az eggyel kapcsolatban sem képesek ésszerű nyilatkozatokat megfogalmazni.
Felmerül a kérdés, hogy megengedheti-e magának egy államvezetés az érzelmességet, vagy egyáltalán az érzelmeket. Mert Koszovó, mint Szerbia része, mára kizárólag az érzelmek szintjére korlátozódott. Koszovó 2008 óta ténylegesen nem Szerbia része. Az, hogy ezt kimondja-e bárki is az államvezetésből, értelem, racionalitás és érettség kérdése. Ma már esetleg annak kellene témának lennie, hogy miként lehetne segíteni a koszovói szerbek jogérvényesítését, boldogulását, és megvédeni a Koszovóban található szerb nemzeti örökséget. Arról is eszmecserét lehet folytatni, hogy ki, vagy mi a hibás Koszovó elszakadásáért, vagy mikor kezdődött el a szeparatista folyamat, mindez azonban nem változtat a tényálláson, mint ahogyan az sem, hogy a Brüsszelben folytatott, a felek közötti viszonyokat rendezni hivatott tárgyalásokat Belgrád–Pristina-párbeszédnek nevezik. Brüsszelben nem Belgrád és Pristina polgármesterei találkoznak egymással, hanem Szerbia és Koszovó miniszterelnökei.
Koszovóval valamikor választásokat lehetett nyerni. A társadalom hazafias érzelmekkel túlhevített rétegét egykoron még meg lehetett nyerni a Koszovó Szerbia mantrával, mostanra azonban a leghűségesebb patrióta érzelmei is lanyhulni látszanak. A Koszovóval kapcsolatos naivitást csak kevesen őrizték meg magukban.
Tomislav Nikolić köztársasági elnök vagy a tévhitben élők közé tartozik, vagy továbbra is úgy véli, hogy Koszovó témája a legalkalmasabb a belpolitikai pontszerzésre. Másként ugyanis képtelenség magyarázatot találni nem régi nyilatkozatára, hogy „ha a belgrádi központi vezetés elismerné Koszovó államiságát, polgárháború törne ki az országban”. Politikai, emberi és erkölcsi szempontból az államfő következő nyilatkozata is megkérdőjelezhető: „A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia elnöke kimondta, Koszovó nem Szerbia része, és életben maradt”. Vladimir Kostić azt mondta, „őszintén közölni kell az emberekkel, hogy Koszovó már ténylegesen és jogilag nincs Szerbia kezében”. Talán jobb nem boncolgatni, hogy reagálásával mire kívánt utalni az elnök.
Az Európai Unió Szerbiában újnak nevezett, Koszovóval kapcsolatos feltételei, amelyek annyira felzaklatták Nikolićot és az államvezetés más képviselőit, évek óta nem nevezhetőek újnak. Legkésőbb a brüsszeli párbeszéd megkezdését követően nyilvánvalóvá vált, hogy az EU önálló államként tekint Koszovóra, „amelynek uniós csatlakozási folyamatát Szerbia nem akadályozhatja”. Évek óta tudjuk, hogy Koszovó és a kérdéshez való hozzáállás Szerbia európai integrációjának egyik sarkalatos része. Ez már csak azért sem meglepő, mert Ciprust követően a brüsszeli vezetés egyértelműsítette, a jövőben egyetlen másik, az országhatárok és a területi integritás tekintetében nyitott kérdésekkel terhelt országot, vagy országokat sem kíván felvenni köreibe. 2011 novemberében még Nikolić is tisztában lehetett mindezzel, akkor ugyanis azt mondta: „Továbbra is szerb patrióta vagyok, de ha valaki valóban szereti saját országát és nemzetét, akkor minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy népe jobban éljen.”
Olykor úgy érzem, talán az a gond, hogy habár szerbiai állampolgár vagyok, ám mivel nemzetiségem nem szerb, ezért nem érezhetem át a Szerbia bölcsőjének nevezett Koszovó elvesztésének a súlyát. Megtörténhet, hogy esetenként bántó cinizmussal kezelem és kezeljük a témát. Azt sem tudom, hogy mennyi időre volt szüksége a magyarságnak elfogadni Trianont. Ha egyáltalán elfogadta valaha. Ugyanakkor ha nem is fogadta el, megtanult a tényekkel élni és módot talált arra, hogy országhatároktól függetlenül megpróbálja egységesíteni a magyar nemzetet. Talán éppen a magyarság szolgálhat például Szerbiának.
Az is vitathatatlan, hogy Szerbiának nem kell feltétlenül elfogadnia a tényeket. Folytatni lehet a Koszovóért indított szélmalomharcot, ebben az esetben azonban le lehet mondani az uniós csatlakozásról. Az EU elvárja, hogy Szerbia a csatlakozási tárgyalásokkal párhuzamosan a Koszovóval fennálló nyitott kérdéseket is érdemben kezelje. Az feltehetőleg Brüsszelben sem érdekel senkit különösebben, hogy az államvezetés képviselői közül kimondja-e bárki is nyíltan: „Koszovó önálló állam”. Amíg a belgrádi központi vezetés tárgyalóasztalhoz ül a pristinai vezetéssel és közösen keresnek választ a kapcsolataikat megnehezítő kérdésekre, addig minden rendben van. Persze, ha felülvizsgáljuk, hogy mik is az úgynevezett nyitott kérdések, azt is láthatjuk, hogy ezek java része Koszovó államiságának és önálló államként való működésének a kiteljesedését segítenék elő.
Nem muszáj nevükön nevezni a dolgokat, a szerb társadalomra különben is jellemző a struccpolitika és a fájó dolgok szépítése, szőnyeg alá söprése. Viszont prosperitás és fejlődés csak az érett társadalmakra vár, az érettségnek pedig az ésszerűség az egyik alapfeltétele. Sikeresnek és erősnek lenni pedig már csak azért is megéri, mert egy ilyen ország a határain kívül élő kisebbségét is hatékonyan képviselheti.
