Nagy politikai sikert akart aratni a kormány a napokban előkészített és a parlament elé bocsátott, a fizetésekről szóló törvénnyel, amelyben egyértelműen rögzítette, hogy állami szolgálatban, illetve a közvállalatokban senki sem kaphat havonta 22 ezer dinárnál kevesebbet, illetve 155 ezer dinárnál többet. A széles nyilvánosság felé ezzel azt akarta jelezni, hogy az állam vezetése véget fog vetni a közpénzek meg(nem) érdemelt keresetekre való prédálásának, és akik a költségvetésből kapják bérüket, kénytelenek lesznek az eddiginél szerényebbre venni igényeiket.
Mielőtt azonban a népképviselők rá, vagy ellene szavazhattak volna, a kormány, amolyan trójai faló szerepben, a nyilvánosság elé lökte Kori Udovički miniszter asszonyt, aki közölte, hogy a korlátozás alól kivételt képeznek a közvállalat igazgatói, a bírók, a megválasztott és a kinevezett személyek. Magyarán: a különböző szintű politikusok. Ezt a gondolatot folytatva tehát kiderül, hogy ők továbbra is annyit zsebelhetnek, amennyit nem szégyellnek. Vagy akár többet is, hiszen kirívó példa a Szerbiai Nemzeti Bank elnöknőjének havi járandósága, amely 4650 eurót, azaz 558.000 dinárt tesz ki. Ezek szerint az ő munkája huszonötször többet ér, mint egy közönséges munkásé(?). Nem is beszélve a Srbijagas igazgatójának több forrásból eredő, nagyjából 20.000 eurós havi bevételéről, amely egy jó közepes, 109 embert foglalkoztató vállalat egyhavi bértömegét képezi. Ezekről a miniszter asszony azért nem beszélt, mert ők a gazdasági minisztérium hatáskörébe tartoznak.
Nos mi, balga polgárok, eddig úgy gondoltuk, hogy egy törvény megalkotásában a kormánynak mint testületi szervnek minden tagja részt vesz, illetve a parlament elé való bocsátást illetően kormánytagként megismeri a szöveget. Vagyis feltehet kérdéseket, és szükség szerint javasolhat módosításokat.
Ugyanebbe a kategóriába tartoznak az ombudsmanok is, de az ő helyzetük különleges, mivel tevékenységükkel tulajdonképpen ellenőrzik a kormányt. Igencsak kilógna a lóláb, ha őket is „megvágnák” (habár nem ártana!), mert az emberekben azt az érzést keltenék, hogy ezzel akarnak nekik visszavágni a szinte naponta megjelenő bírálatok miatt. Ez azonban csak „kirakat”, amellyel dicsekedni lehet: „Íme, ők minket egrecíroznak, s mi ezért jó nagy fizetést adunk nekik, tehát egy demokratikus jogállam vagyunk.”
Egyébként, ismerve a honi gyakorlatot, jó nagy meglepetés lett volna, ha önmagukat is belevonják a korlátozott fizetésűek körébe, hiszen ők – talán – úgy érzik magukat, mint a medve a málnásban.
Sikerült helyet kapniuk, s most senki sem korlátozhatja őket abban, hogy mennyit falnak.
