A közelmúltban két jelentősebb esemény is történt Szeghegyen. Mindkettő a történelmi idők előtt állít emléket, igaz, igen eltérő aspektusokból. Az első esemény egy sváb emlékszoba megnyitása volt. Ez a Vajdasági Múzeum és a Duna-menti Svábok Központi Múzeumának közös projektumaként valósult meg, egy szeghegyi, az az sekichi (a falu német elnevezése) származású hölgy kezdeményezésére. A szoba azoknak a Duna menti sváboknak állít emléket, akik egykor itt éltek. Az ő használati tárgyaik kerültek 70 év után vissza a herbrechtingeni emlékházból. A másik esemény a montenegróiak betelepítésének 70. évfordulója volt. A második világháború után az elűzött sváb lakosság helyére Montenegróból telepítettek be családokat.
Kishegyesi magyarként, mondhatni, szomszédként furcsa dolog volt lekövetni mindkét eseményt, hiszen a mai napig nehéz pontosan definiálni a kishegyesi (bácsfeketehegyi) magyarok és a szeghegyi montenegróiak viszonyát. Az idők során bizonyos dolgok változtak, például a montenegróiak is kisebbség lettek, de bizonyos előítéletek és berögződések a mai napig tartják magukat. Szeghegy, Sekich, Lovćenac helyzete mindig is különbözött a két szomszédos magyar faluétól. Kishegyesre 1769-ben érkeztek meg a telepesek Békésszentandrásról, Bácsfeketehegyre pedig 1785-ben Kunhegyesről. A telepesek a nulláról kezdték az itteni életet, maguk építettek házakat segítség, támogatás nélkül. Szeghegyre 1786-ban jöttek a svábok, ők már kész házakba költözhettek. Kivételezett helyzetüket kamatoztatni tudták, és egy igen gazdag falu alakult ki. Azok az idős kishegyesiek, akik még emlékeztek a II. világháború előtti időkre, arról számoltak be, hogy ők Szeghegyre csak béresnek vagy szolgálónak mehettek. Létezett itt gőzmalom, lovasklub, szövetkezetek, úri kaszinó stb. A jólét a második világháború végéig tartott, amikor a kommunista hatalom az egész német népet háborús bűnösnek kiáltotta ki. A valódi bűnösök a harcok végére már rég messze jártak, Szeghegyen csak az ártatlan lakosok maradtak, akik egyetlen vétke az volt, hogy németnek születtek. Táborokba gyűjtötték őket, és a szerencsésebbeket kitoloncolták.
Akár csak a svábok, a montenegróiak is kész házakba érkeztek. Igaz, ők mások házába. A szegény és éhezéstől sújtotta Montenegróból idetelepítetteket olyan fejlettség fogadta, amellyel kezdetben nem tudtak mit kezdeni. Korábban nem láttak villanyvilágítást, fürdőkádat, cserépkályhát, és még sorolhatnánk. Elég sok anekdota fűződik ehhez az időszakhoz, hogy csak az ördög által „megszállt” kecskét említsem, amelyet valójában a villanydróthoz kötöttek. Aztán a kommunista érában könnyen megtalálták a helyüket, a lényeg a párttagság volt, s a vezető pozíciókba főként ők kerültek többségiként. Kishegyesen el is terjedt a mondás, hogy a montenegróiak igazgatónak születnek, mert a munkához nem értenek. Túl sok igazi kapcsolat nem alakult ki a két falu lakossága között, noha a montenegróiak szívesen vesznek feleségül „forróvérű” magyar hölgyeket.
A jelenlegi helyzet igen összetett. Egy politikus rögtön azzal jönne, hogy nagyon „multikulti”, gazdaggá tesz bennünket a vallási és nemzeti sokszínűség, itt vagyunk egymásnak stb. A szomorú valóság az, hogy a lakosság száma mindhárom faluban csökken, s ez leginkább épp Szeghegyet sújtja. Ők vannak a legkevesebben, s az ottani iskolába jár a legkevesebb gyermek. Megélhetést biztosító munka a község egyik településén sincs, s annyi „igazgatói” állás sem létezik már, mint egykoron. Igaz, az állami munkahelyekre még mindig könnyebben jut be egy szeghegyi, noha semmilyen nemzeti megkülönböztetés „nincs”. Az emberek hozzáállásában is komoly különbségek vannak. Például Kishegyesen és Bácsfeketehegyen a háztartások rendszeresen fizetik a vízfogyasztásukat, Szeghegyen azonban nem. A kiskapukeresés a montenegrói néphagyomány részét képezi, igaz, a multikulturalizmus jegyében a tűzhöz közelebb álló magyarok is gyorsan elsajátították ezt. Mást, igazi értékeket, sajnos nem igazán tanultunk egymástól.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy szeghegyi barátom, akivel gyakran összejárunk. Sok előítéletemet megcáfolt, de néhányat meg is erősített. Például lehet, hogy a montenegróiak hősi géneket örököltek, de magyar nyelvtanulási hajlamot nem.
