Annak ellenére, hogy a kormány igyekszik szőnyeg alá söpörni a közvállalatokkal kapcsolatos, folyamatosan növekvő problémákat, egyes tagjai, de elsősorban a miniszterelnök olykor kénytelen bizonyos adatokat a nyilvánosság elé tárni. Minden bizonnyal úgy mérte fel a helyzetet, hogy a teljes titkolózás súlyos kárt okozna népszerűségének, tehát jobb, ha az emberek, legalább részben, értesülnek a gondokról.
Legalábbis erre lehet következtetni a minisztertanácsnak egy nemrégen megtartott ülése kapcsán kiszivárgott hírekből. Vučić ugyanis „raportra” hívta mintegy harminc közvállalat igazgatóját, s azt követelte tőlük, hogy egyenesen válaszoljanak öt kérdésére: Milyen hatékonyságú a vállalat ügyvitele, előreláthatólag mennyi pénzt fizetnek be az államkasszába a 2015-ös évi megvalósításuk alapján, mennyivel csökkentették a szolgálati autók számát, tiszteletben tartják-e a napidíjakról szóló kormányrendeletet, valamint a Nemzetközi Valutaalap ajánlásait? Az utóbbi annál inkább lényeges, mert a nemzetközi pénzintézmény éppen a közvállalatok jelenlegi felépítését és működésének sikerességét (vagy inkább: sikertelenségét), kifogásolta, továbbá az állami költségvetésből pénzelt munkahelyek észszerűsítésének mielőbbi megvalósítását sürgette.
A kormányelnök azt is bejelentette, hogy akik a következő időszakban nem képesek konszolidálni, más szóval, nyereségessé tenni a rájuk bízott vállalat gazdálkodását, újévtől kereshetnek maguknak másik állást. Vagyis szilveszteri határidővel ki lesznek rúgva.
Ennek a dörgedelmes bejelentésnek azonban vannak szépséghibái. Elsősorban alig két hónap alatt aligha lehet „gatyába rázni” egy olyan céget, amelyik hosszú évek óta az állami jászol dúsabban és minden jóval telerakott részén „tengődött”, felemésztve az adófizetők pénzének jelentős részét. A nép előtt pedig főleg az nem képez titkot, hogy éppen ezekben a közvállalatokban a fizetések messze túlhaladják a köztársasági átlagot, s amikor egy korábbi esztendőben a kormány az orrukra akart emiatt koppintani, például a villanygazdaságban dolgozók szakszervezete sztrájkkal fenyegetőzött. Márpedig egy ilyen, az egész ország számára igen érzékeny szolgáltatási területen aligha engedhető meg a munka (és szolgáltatás) beszüntetése. Talán ennek is következménye az illető nagyvállalat igazgatójának dőzsölése, hiszen nemrég megengedte magának azt a luxust, hogy külföldön több napot olyan szállóban töltsön – a vállalat számlájára – ahol a lakosztály napi bérlete ezernyolcszáz euró. És a néhány „nana, ezt nem szabad”-on kívül a haja szála sem görbült meg!
A miniszterelnöki dörgedelem másik része is kétségeket ébreszt. Mármint a rosszul gazdálkodók szinte azonnali és gyors leváltása.
Akik ugyanis figyelemmel kísérik a gazdasági-politikai történéseket, emlékezhetnek arra, hogy ugyanez a Vučić márciusban azt követelte Dušan Bajatovićtól, a Srbijagas első emberétől, hogy július elsejéig fizettesse meg a több mint félmilliárd eurónyi kinnlevőségét, különben szedheti a sátorfáját.
Arról is csak kevesen tudnak, hogy a pénzbehajtás igen szerényre sikeredett, s a szocialisták „örök és érinthetetlen” kádere ma is a helyén van. Sőt, a „főnök” következetlenségétől vérszemet kapva a közelmúltban megrendelt jó néhány nagy értékű autót is. Vagyis fittyet hányt a miniszterelnök figyelmeztetésére.
A fenti kettő mellett még legalább egy tucatnyi példát lehetne felsorolni, amikor az ijesztgetésen túl semmi sem történt az alkalmatlan vezérigazgatók sérelmére.
Éppen ezért a leváltásokkal kapcsolatos miniszterelnöki „előrejelzést” nem igazán lehet komolyan venni, hiszen ilyesmikről már hallottunk.
