Egy könyvet elolvasni, megemészteni komoly erőfeszítést igényel, odaülni a televízió elé, kikapcsolódás, lazítás, a test és a lélek kényelme, a fotelkultúra ajándéka, írja egy helyütt Csoóri Sándor, hozzátéve, a régi görögök márvány- és kőszínházakat építettek maguknak, nem sajnálták értük az áldozatot, hiszen tudták, hogy katarzisok nélkül felfoghatatlan, érthetetlen az emberi lét. Ma csak igen kevés ember érzi ennek a szükségességét, a többség jobbára csak szórakozni, nevetni, bámészkodni akar, nézni a szakadatlanul zajló „világszínházat”, nem megrendülésre vár, csupán bennfentes óhajt lenni – folytatja, hozzáfűzve –, a bennfentesség pedig nem más, mint a szabadság ellenpontja, vagyis – ahogyan fogalmaz – önárulás, légyfogó-filozófia. Mi csapja be ennyire az emberek zömét? – teszi fel a kérdést, amelyre a választ is megadja: az, hogy a kép, a látvány sokkal inkább valóságosnak látszik, mint a szó. Igaz, hiszen látjuk, gondolják sokan, holott értelmezés nélkül a látvány akár absztrakció is lehet, fejti ki Csoóri Sándor, akinek véleményével minden bizonnyal sokan vitatkoznának, de sokan egyet is értenek, különösen most, a televízió világnapja környékén, amelyet 1996 óta minden évben november 21-én ünneplünk. A hivatalos megfogalmazás szerint a világnap célja, hogy a televíziós társaságok olyan témákat állítsanak középpontba, mint a béke, az együttműködés, a fejlődés és hasonlók. Kérdés persze, hogy az ilyen témák előtérbe kerülése milyen módon és mennyire eredményesen valósul meg, illetve a mindennapok során mennyire figyelünk oda az ezen célkitűzések mögött meghúzódó törekvések realizálására, és ha oda is figyelünk rájuk, akkor mindennek megvalósítása során milyen arányban maradunk a felszínen, és milyen arányban sikerül ténylegesen is a dolgok mélyére látnunk.
Az utóbbi években ugyanis médiumaink zömét nem elsősorban a dolgok mélyére való látni és láttatás jellemezte. Arról, hogy ennek okait milyen társadalmi jelenségekben vagy egyéb törekvésekben kellene keresni, hosszas vitákba lehetne bocsátkozni. Tény azonban, hogy az elmúlt időszakban a média, és ezen belül a televízió feladatkörei is rendkívül sokat változtak, ugyanúgy, ahogyan sokat változtak magának a műfajnak a sajátosságai is. Hogy jó vagy rossz irányba-e, arról szakmai körökben is igencsak megoszlanak a vélemények, ahhoz azonban aligha férhet kétség, hogy a világban uralkodó trendek figyelmen kívül hagyása aligha vetítheti elő a fejlődés lehetőségét, legyen szó akár az elektronikus, akár a nyomtatott sajtóról.
A televíziózással töltött idő mennyisége és minősége az elmúlt évek során sokféle kutatásnak szolgált alapjául. A Nielsen 2013-as adatai szerint az átlag magyar tévénézők akkoriban minden egyes nap közel 318 percet, azaz jóval több mint öt órát ültek a képernyők előtt. A felmérés adatai szerint ezen belül a legkevesebbet, napi 271 percet a 18–49-es korosztály tagjai tévéztek, az idősek azonban kilenc perc híján hét órát nézték naponta a televíziót. Ezzel szemben az Ofcom médiapiac-kutató cég adatai szerint nyugaton sokkal kevésbé számított vonzó tevékenységnek a tévé előtt való üldögélés, mint Magyarországon. Adataik szerint az átlag brit tévénéző a vizsgált időszakban naponta mindössze 242 percet, azaz négy órát töltött a tévé előtt, de a vizsgált európai országok körében a legkiugróbb számokat produkáló Olaszországban is csak 293 perc, azaz valamivel kevesebb mint öt óra volt az átlag.
Arról, hogy mi, vajdasági magyarok naponta mennyi időt töltünk a képernyő előtt, nem állnak rendelkezésre kézzelfogható adatok, éppen ezért legfeljebb különféle becslésekre tudunk hagyatkozni. Az viszont tény, hogy egy a vajdasági magyar középiskolás diákok körében 2015-ben elvégzett nem reprezentatív kutatás során arra a kérdésre, hogy honnan tájékozódnak a leggyakrabban, a válaszadóknak csak elenyésző része jelölte meg mind az újságot, mind a rádiót, mind a televíziót, a megkérdezettek zöme azt a választ adta a feltett kérdésre, hogy az internetről szerzi be a számára fontos információkat, ami persze nem is meglepő, egyrészt az internet népszerűségének töretlen növekedése miatt, másrészt amiatt, mert a fiatalok túlnyomó többsége köztudottan az újságokban, a rádiókban és a televíziókban megjelenő tartalmakat is az interneten keresztül éri el. Igaz, ez ma már nem kizárólag a fiatal generáció tagjai érvényes, hiszen a középkorosztály képviselői, sőt, az idősebbek közül is mind többen és többen élnek ezzel a lehetőséggel.
A Médiakutató 2010-ben közzétett Vége a hagyományos tévézésnek? című írásában a szerzők arra hívták fel a figyelmet, hogy a nemzetközi és a magyarországi tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy egyre inkább terjed az úgynevezett késleltetett nézés, ugyanis a fogyasztók számára vonzó, hogy ne csak akkor tudják megnézni az egyes televízió-műsorokat, amikor azokat a műsorszolgáltatók bemutatják, hanem akkor is, amikor ezt a saját időbeosztásuk lehetővé teszi számukra. Öt évvel ezelőtt a szerzők még azt írták, kevés információ áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy a késleltetett nézés milyen módon és milyen mértékben alakítja át a televíziós piacot és annak szerkezetét, ám a nemzetközi kutatások alapján arra a megállapításra jutottak, hogy a technológia fogadtatása egyértelműen pozitív, annak ellenére is, hogy a késleltetett nézés módja és gyakorisága a különböző nézői csoportokban eltérő. Úgy fogalmaztak, a késleltetett nézés egyfajta válasz lehet a hagyományos televíziózás részéről az új média jelentette kihívásra, amire egyebek mellett az alapján következtettek, hogy az internetes videófogyasztás egyre népszerűbb a lakosság körében, és kétségtelen versenyelőnye a televíziózással szemben, hogy az óriási mennyiségű tartalom gyakorlatilag bárhol és bármikor elérhető a felhasználó számára. Mint írták, a DVR-készülékek terjedése és ezzel együtt a késleltetett nézés valamelyest csökkenti a televízió rugalmatlanságát, éppen ezért ez valamiféle átmenetet is jelenthet a hagyományos, broadcasting jellegű műsorszolgáltatás és az on-demand típusú tartalmak között. Összességében megállapították, hogy a fogyasztók egy bizonyos köre számára, legalábbis egyes szituációkban, a késleltetett nézés nagyon nagy hasznossággal bírhat, de egyelőre – írták öt évvel ezelőtt – nincs jele annak, hogy radikálisan átalakítaná a nézési szokásokat.
Azt, hogy azóta mennyit változott a felvázolt helyzetkép, illetve mennyit változtak maguk a tévénézési szokások, nehéz lenne egyértelműen meghatározni, az azonban teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a kényelmi szempontok érvényesülése mind meghatározóbb nemcsak a televíziózás, hanem életünk egyéb szegmensei terén is, hiszen – Csoóri után szabadon – a test és a lélek kényelme mind nagyobb jelentőséggel bír a mindennapjaink során.
