Annak ellenére, hogy az ügy két évvel ezelőtt bontakozott ki, de csak a napokban került napvilágra, jó néhány tanulságot tartalmaz abból a szempontból, hogy egyes magánszemélyek érdeke magasan az állam érdekei felett áll.
Tavalyelőtt ugyanis kiderült, hogy a magánkézben levő Farmakom nagyvállalat igen komoly pénzügyi problémákkal küzd. Pontosabban, a korábban felvett banki hiteleket nem képes (esetleg nem is akarja?) törleszteni. Ettől eltekintve azonban, meglehetősen sikeresen, megmozgatott minden politikai és baráti követ annak érdekében, hogy a hitelezői tekintsenek el a Farmakom kötelezettségeitől és a korábban kiadott váltók érvényesítésével ne zároltassák a folyószámláját.
Politikai vonalon nagy akció indult, amelyet a főváros jelenlegi polgármestere, akkoriban Vučić (első miniszterelnök-helyettes) főtanácsadója és a pénzügyminisztérium államtitkára, ugyanennek a Vučićnak a jelenlegi kabinetfőnöke vezetett. Közössen összehívták mindazoknak az állami és magánbankoknak a képviselőit, akik hitelezéseik folytán érintve voltak a Farmakom-ügyben, s arról igyekeztek meggyőzni a pénzembereket, hogy – tekintet nélkül a törvényes körülményekre – hagyják érintetlenül a mostani miniszterelnök barátjának számító tulajdonost.
Talán mondani sem kell, hogy főleg a külföldi magánkézben levő bankok erről hallani sem akartak, s a győzögetési célú beszélgetést követően néhány óra alatt benyújtották követeléseiket, s ezzel lényegében zárolták a teljes Farmakom-impérium számláit.
Sokkal könnyebb dolga volt a két volt és jelenlegi politikusnak a hazai, nagyobbrészt állami befolyás alatt álló pénzintézményekkel. A Belgrádi Gazdasági Bank és a Dunav biztosítótársaság – természetesen – hajlott a „jó szóra”, tekintet nélkül arra, hogy mindkettő igen szorongatott pénzügyi helyzetben volt.
Mellesleg, nemsokára az ügyet követően a gazdasági bank csődbe ment, a biztosítóházban pedig horribilis összegű veszteséget könyveltek el, s a kormány, mintegy igazolandó, hogy jó gazda, menesztette az állami cég teljes vezetését. Helyükben újak jöttek, de ők mosták kezüket, s a Farmakomtól nem követelték a korábbi, náluk kihelyezett összeget. Erre szokták a közemberek mondani, hogy „...a lánc megmaradt”.
A Farmakom azóta is, úgy-ahogy, működik, s azt csak a magasságos tudja, hogy milyen csatornákon szerezte és szerzi be a tevékenységéhez szükséges forgótőkét.
Az egész ügynek nem is ez az utolsó említés a lényege, hanem a tény, hogy szinte legmagasabb állami szinten tettek meg mindent azért, hogy egy magántulajdonban levő céget megmentsenek, ha kell, az adófizetők pénzéből hosszú évekig éltetett bank és biztosítótársaság révén.
Okkal hihető, hogy ez a két évvel ezelőtti ügy nem az egyetlen, amelybe belebonyolódtak a vezető politikusok. A baj csupán az, hogy nem a saját, hanem a nép pénzével játszadoztak és játszadoznak. Holott ugyanennek a népnek a zsebéből egyetlen tollvonással és teljesen törvénytelenül (de az alkotmánybíróság szerint szabályosan) milliárdokat emeltek ki azzal a hangzatos indoklással, hogy „a terheket közösen kell viselni”.
Azokat a terheket, amelyek nagyobb részét a politikumhoz közel állók „teremtettek”.
