Tizennégy évvel ezelőtt a kormány – elvileg – azzal a céllal alakította meg a Korrupcióellenes Tanácsot, hogy a munkájából eredő tapasztalatokat elsősorban a gazdaság, de más tevékenység terén is hasznosítsa. Kimondottan tanácsadói testületként szerette volna látni, a tanács tagjai azonban ennél sokkal többet tettek, s utólag kiderült, hogy erősen túllőttek a célon.
Első elnöke mindössze négy hónap után lemondott, mert kénytelen volt belátni, hogy a testület aligha tud megfelelni a nevének, mivel a munkája lépten-nyomon láthatatlan, de olykor kendőzetlen akadályokba ütközött.
Talán mondani sem kell, hogy a tanács lelkiismeretes munkája jó néhány nábobnak nem volt ínyére. Ők, és rajtuk kívül még nem kevesen, megszokták, hogy ügyes-bajos, nem ritkán a törvényesség határán egyensúlyozó dolgaikat bizonyos ellenszolgáltatások után könnyedén intézhetik. Annak ellenére, hogy aligha olvasták rejtő Jenő Láthatatlan légiója című regényét, folyamatosan és eredményesen alkalmazták (és alkalmazzák) Sir Oliver Yolland gróf hitvallását, miszerint „pénzzel mindent lehet, csak szégyent vallani nem”.
A szerbiai gazdasági életben és közéletben ez az „alapállás” nem napjainkban kezdődött, hiszen amióta világ a világ, térségünkben (is) létjogosultsága van a kéz kezet most ügyintézésnek.
Minden bizonnyal ez nem tetszett a pénzembereknek és a hirtelen, feltűnő módon a kilencvenes évek testvérháborúinak idején és lezárulása után, hatalmas vagyont összeharácsolóknak.
A miniszterelnök minden fogadkozása és esküdözése ellenére is érezhető, hogy a pénzemberek komoly befolyást gyakorolnak a politikára.
Egyébként a Tanács, megalakulása óta igen nagy munkát végzett. Számos esetben azonban a tevékenysége talán azért szúrt szemet egyeseknek, mert olyan visszásságokra derített fényt, amelyek egyes állami szolgálatok feladata lett volna. Más szóval: többször is belenyúlt a darázsfészekbe, s ezzel nemcsak az érintett újgazdagoknak, hanem a velük szimpatizáló politikusoknak is fejfájást okozott. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy éppen az alapítója, vagyis a kormány igyekszik gátolni a munkáját. Ezt lehet ugyanis leszűrni abból a tényből, hogy a Tanács által benyújtott javaslatokra egyetlen esetben sem érkezett válasz. Vagyis felsőbb szinten egyszerűen elsülyesztették a figyelemfelkeltő tájékoztatásokat.
Azzal, hogy a Korrupcióellenes Tanácsot mint a kormány egyik szervét mellékvágányra igyekeznek terelni, megkérdőjelezhető létezésének szükségessége is. Ugyanis ugyanezzel az elnevezéssel „működik” egy ügynökség, amelynek ugyan egyértelmű meghatalmazásai vannak, de a munkájáról eddig vajmi keveset tudtunk. Márpedig ez akár azt is jelentheti, hogy vagy nem dolgozik semmit, vagy a konkrét tevékenységét „jótékony” homály fedi.
Talán nem felesleges a kérdés, hogy miért volt szüksége a kormánynak két párhuzamos szervre, illetve testületre, ha szinte maradéktalanul semmibe veszi annak a munkáját. Márpedig azt is tudni kell, hogy a Tanács tagjai között komoly tapasztalattal és tekintéllyel rendelkező egyetemi tanárok is vannak. Pontosabban, voltak, mert egy részük amint rádöbbent arra, hogy munkája csupán szélmalomharc, bedobta a törülközőt, vagyis lemondott megbízatásáról. Akik maradtak, igyekeztek és igyekeznek lelkiismeretesen végezni feladatukat, pedig „fentről” nem is egyszer éreztették velük, hogy „ne olyan hevesen!”.
