Multikulti overloaded – avagy megfér-e egy asztalon a csirke tazsin és a burgonyagombóc szalonnás savanyú káposztával? Európa egyik talán legaktuálisabb és legsarkalatosabb kérdése. Azt, hogy milyen az, amikor a vendégek, vagy az új társbérlők – az idő mutatja meg, hogy melyik megfogalmazás bizonyul pontosabbnak – még nem szoktak hozzá a vendéglátó, vagy a főbérlő szokásaihoz, több tucat német nő a saját bőrén volt kénytelen tapasztalni. A szó szoros értelmében. Hiába bizonygatta a kancellár asszony, hogy a Németországba invitált menekültek mind jó állampolgárai – és az ország termelékenységéhez aktívan hozzájáruló munkások – lesznek az országnak, és hálájuk okán – hiszen megmenekültek a háború, a szegénység és a káosz elől – minden további nélkül integrálódnak, szilveszter éjszakáján kiderült, hogy egyelőre túlságosan nagy az árok a két kultúra, a két társadalom és a szokások között.
Talán soha nem volt ennyire nehéz objektívnek lennem. Abban sem vagyok biztos, hogy sikerült-e. Elemi erővel kitörő dühöt éreztem a Németországból érkező híreket olvasván. Bár nem az én testem tapogatták beleegyezésem nélkül, nem rólam tépték le az alsóneműt, vagy nem engem erőszakoltak meg, mégis úgy érzem, bemocskoltak. Ha a korunkra jellemző cinizmust az ártatlanságnak legalább csak a legapróbb szikrájának is sikerült túlélnie, az talán most veszett el végleg. Ott gyalázták meg az európai társadalmat, ahol az ereje rejlik. Európa bugyiját rántották le, azét az Európáét, amelyre büszkék vagyunk, a toleránsét, a be- és elfogadóét, miközben szelet adtak annak az Európának a vitorlájába, amelyet soha nem szerettünk volna viszontlátni.
Haragszom az elkövetőkre, mert azon túlmenően, hogy nők tömegét alázták meg és bántalmazták, mindannyiunk számára megnehezítették, hogy nyitottak és jó emberek legyünk. Már az első hírekben értesülhettünk arról, hogy az elkövetők arab kinézetű férfiak, akik némelyikénél a menedékkérelem fénymásolata is ott volt, s mint kiderült, az eddig letartóztatott harmincegy férfi többsége valóban menedékkérő. Az átlagos európai polgárnak – akinek még csak nem is kell szélsőségesen nyitottnak lennie – ilyen eseményeket követően feltehetőleg nehéz lesz kitartani a civilizált világban magától értetődő eszme mellett, hogy egy csoport néhány tagjának a tette még semmit nem mond el magáról az egész csoportról. Hiába tudja minden értelmes és egyik szélsőség felé sem hajló európai, hogy a történelem során éppen a sztereotípiák ejtették a kontinens orcáján a legnagyobb szégyenfoltot, mégsem lesz egyszerű. Ahogyan azt egy német újságíró megállapította: „Civilizáltnak lenni azt jelenti, hogy találkozni egymás után kilenc fekete hajúval, aki mind seggfejnek bizonyult és nem beverni a tizedik szembejövő fekete hajú pofáját.” Haragszom az elkövetőkre, mert tragikus lenne, ha az emberek tömegesen próbálnának magyarázatot és indoklást találni a rasszizmusra és az idegengyűlöletre. És azért is haragszom, mert elképzelni sem tudom, hogy hogyan sikerül majd megállítani a deklaráltan nacionalistákat, akik szinte már vártak egy hasonló eseményre, hogy vélt indokkal gyújtsanak fel menekültközpontokat, vagy verjenek félholtra arabnak kinéző személyeket az utcán.
A legnagyobb emberszeretet és elfogadás mellett is világos volt, hogy a Közel-Kelet, vagy Észak-Afrika java részt muszlimok lakta országaiból Európába özönlő menekülteknek nehézségeik lesznek az integrálódással és az európai életmód elfogadásával. Tudjuk, hogy hazájukban merőben eltérő például a nőkről kialakult felfogás. Míg számunkra teljesen normális a fedetlen arc, haj és test, addig az újonnan érkezettek számára mindez sokszor gyalázatos. Szabadságunkat bántó szabadosságként élik meg.
Ha őszinték vagyunk, azt is elismerjük, hogy az annyit emlegetett multikulturalizmus eddig sem működött. Valóban élmény különböző kulturális esteken megcsodálni valamelyik másik nemzet népviseletét, néptáncát, vagy a sarki kebabosnál megvacsorázni, de amíg az egyik fél helyenként gettókban él, ahová az őslakosság még csak belépni sem mer, addig nem beszélhetünk multikulturalizmusról, vagy együttélésről. És okolhatjuk kizárólag az őslakosokat, akik állítólag nem is akarják befogadni a más kultúrákból érkezetteket, vagy kizárólag alacsony presztízsű munkahelyeket töltenek be velük, meg finomkodhatunk és lehetünk politikailag rendkívül korrektek, ám ha őszinték vagyunk, azt is belátjuk, hogy nehéz olyan valakit integrálni a társadalomba, aki esetenként több évtizedet követően sem tanulta meg az adott ország nyelvét. Németországban Merkel 2010-ban mondta ki először, hogy a multikulturalizmus megbukott, majd ugyanez történt tavaly év végén a kancellár Kereszténydemokrata Uniójának közgyűlésén elfogadott nyilatkozatban is. „Országunk a múltban óriási hasznot élvezett a globalizációból. Most megtapasztaljuk, hogy a globalizáció azt is jelenti, hogy távoli konfliktusok Európa szívében fejtik ki hatásukat. Nem toleráljuk a szabadságon alapuló demokratikus rendszerünk elleni támadást és a törvényeink figyelmen kívül hagyását. Hasonlóképpen nem tűrjük az idegenellenességet és a rasszizmust.” – áll a nyilatkozatban. Már csak az a kérdés, hogy a bölcs elgondolásokat tettek is követik-e, és sikerül-e összeegyeztetni a különböző embercsoportok közötti alapvető – értékeikkel, hitükkel, intézményeikkel és társadalmi struktúrájukkal kapcsolatos – különbségeket, vagy Európának mégsem sikerül kiállnia a próbát és végül belefullad saját pénzéhségébe, képmutatásába és tehetetlenségébe.
