Talán nincs Szerbiában olyan piac, ahol időnként fel ne bukkannának a felügyelők, s ilyenkor az eladók többségén szinte eluralkodik a pánik. Még azok az árusok is, akiknek van megfelelő engedélyük, igyekeznek minél gyorsabban összekapkodni a holmijukat és valósággal „elmenekülni” a piacnak még a környékéről is. A felügyelők ugyanis eddig nem tűntek válogatósaknak, s elkoboztak mindenfajta árut, amiről a kofák vagy őstermelők nem tudtak felmutatni valamilyen érvényes igazolást.
Az ilyen és hasonló jeleneteket látva az eladóban és a leendő vevőben is felmerül a kérdés, hogy az államnak mi a célja ezekkel a razziákkal. Fel akarják számolni a piaci értékesítési lehetőséget, hogy ezzel a boltok, de elsősorban a nagy áruházak malmára hajtsák a vizet, vagy pedig valóban arra törekednek, hogy – nyugati mintára – törvénykövető rendet teremtsenek?
Az időnként erre a témára vonatkozó, legfelsőbb szinten elhangzó nyilatkozatokból azonban leginkább az derül ki, hogy az illetékes minisztérium(ok)nak kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy ezekkel a viszonylag pitiáner problémákkal foglalkozzanak. Fő céljuk ugyanis, hogy mindenféle és fajta áru után az eladók adót fizessenek. Az, hogy eladják-e árujukat vagy sem, őket nem érdekli, viszont az érték után járó adó annál inkább. Ennek a célnak rendelnek alá sok mindent, s még az sem zavarja őket, hogy egy-egy ilyen „hajtóvadászat” után néhány napig üresen állnak az elárusítóhelyek, s a vevők hiába keresik megszokott árusukat és az árucikkeket.
Vajon Szerbia csaknem 410 piacának létezése ennyire semmiség volna a gazdaság, illetve a kereskedelem palettáján? Nos, ez nehezen hihető, hiszen bizonyos félhivatalos adatok szerint több mint 80.000 ember azzal keresi meg a kenyerét, hogy mindennap – legyen kánikula vagy farkasordító hideg – a portékája mellett toporog, s igyekszik minél előbb túladni rajta.
Gazdasági szempontból sem elhanyagolható a kereskedelem e formája, mivel az őstermelők a piacon nagyjából tisztességes árat kapnak terményeikért. A felvásárlók és a feldolgozók ugyanis, főleg, ha túl bő a választék, igencsak turkálnak a felkínált zöldség és gyümölcs között, minél nagyobb mennyiségű – számukra – elfogadhatatlan minőség után kutatva, hiszen ezzel rákényszeríthetik a termelőt arra, hogy olcsón, nem ritkán áron alul átadja nekik a portékáját.
Főleg a városi lakosok szempontjából a hozzávetőlegesen 70.000 piaci asztal mögött állók különösen sokat jelentenek, hiszen aki megszokta, hogy melyik „néninél”, vagy „bácsinál” kaphat mindig friss zöldséget, gyümölcsöt elfogadható, leginkább az áruházinál alacsonyabb áron, nem szívesen megy ugyanazért a boltba.
Természetesen meglehetősen sokan vannak, akik a nagy áruházak kínálatára esküsznek, s még azt sem hajlandók tudomásul venni, hogy a szupermarketek tulajdonosai, illetve vezetői nem fordítanak túl nagy figyelmet az általuk kínált termények egészségre gyakorolt hatásaira. Nem egy példát tudnánk említeni arra vonatkozóan, hogy a termelő azt a paradicsomot viszi piacra, vagy adja át a felvásárlónak, amelyet előző nap háromhetes lebomlási idejű vegyszerrel permetezett.
Aligha lehetne vitatni a szakemberek azon állítását, hogy a piacok felszereltségét hozzá kell(ene) idomítani a huszonegyedik század követelményeihez, de ezzel együtt mindenképpen meg kell tartani az árucsere ilyen módon történő forgalmazásakor a hagyományokat is. Többek között azt, hogy a piacnak tükröznie kell a helyi termények mibenlétét (martonosi paprika, gyurgyovai görögdinnye, padéi fokhagyma…)
Ezen a téren nemcsak az államnak, de a helyi önkormányzatoknak is komoly felelőssége van, hiszen különféle intézkedésekkel serkenteniük kellene a háztáji gazdálkodást és a kisgazdaság fejlődési lehetőségét.
Nem kétséges ugyanis, hogy ha a piac nem volna, ez minden bizonnyal kihatna nemcsak a választék minőségére, de az emberek egymás közötti viszonyára is.
