Focirajongóként borzasztónak tartom azt, ami igen gyakran a szerbiai lelátókon és a stadionokon kívül történik: háborús bűnökkel vádolt személyek éltetése, fenyegető tartalmú dalok és jelmondatok skandálása, szurkolói csoportok utcai felvonulásának vérfagyasztó látványa, és nem utolsósorban a tömegverekedések, amelyek során nem ritkán kések, láncok és fémrudak kerülnek elő. A huligán folklór hagyományával összhangban tavaly decemberben egy nemzetközi jellegű labdarúgó-mérkőzés során Partizan-szurkolók egy csoportja Brankica Stankovi ć újságírót vette a szájára, nem is akárhogy: a falkában tobzódó fenegyerekek kígyóhoz hasonlították az újságírónőt, és azt üzenték neki, hogy úgy jár majd, mint a tizenegy évvel ezelőtt meggyilkolt Slavko Ćuruvija, a Dnevni Telegraf újságírója.
Az eset következményeként az ügyészség hat személy ellen vádat emelt az újságírónő biztonságának veszélyeztetéséért, de a bíróság a múlt héten elvetette a vádiratot, mert megítélése szerint az ügyész illetéktelen volt annak benyújtására. A bírói tanács értelmezésében ugyanis az adott esetben legfeljebb sértésről beszélhetünk, e bűncselekmény elkövetői ellen azonban az ügyészség nem indíthat hivatalból eljárást, hanem csakis a sértett teheti ezt meg magánvád útján.
Újságíróként több szempontból is felháborítónak ítélem meg a bírósági döntést. Először is végre-valahára valaki fontosnak tartotta, hogy hivatalból eljárást indítson egy újságíró (halálos) fenyegetéséért, amit méltányolni kellet volna. Ne feledjük el, egy olyan országról van szó, amelyben a közelmúltban történt több újságíró-gyilkosság is felderítetlen a mai napig, emellett nem kevés újságíró ellen különféle támadásokat követtek el, gondoljunk csak a bombákra Dejan Anastasijević ablakában. A bíróságnak lehetősége nyílt volna példát statuálni, elrettenteni a lehetséges további elkövetőket az ízléstelen skandálásoktól és fenyegetésektől. A bírói tanács érvelése jobbára értelmetlen, hiszen az adott bűncselekmény konkrét meghatározása lényegében jogi csűrés-csavarás eredménye lett volna, a kígyóhoz való hasonlítást nyilván nevezhetjük sértésnek, de nem látom, hogyan van benne az „úgy jársz majd, mint Ćuruvija” megfogalmazásban a sértés. A bíróság a hat vádlott felmentésével és szabadon eresztésével tulajdonképpen törvényesítette az újságírók lehetséges fenyegetését, mert nem sok kollégát tudok, akinek lenne kedve, ideje és pénze magánúton indítani büntetőeljárást. És nem utolsósorban: történt mindez akkor, amikor egy másik bíróság előtt megkezdődött a tizennégy másik Partizan-szurkoló elleni eljárás, akiket Brice Taton francia szurkoló meggyilkolásával vádolnak. A bírósági döntés ellen sokan felemelték szavukat, többek között Slobodan Homen, az igazságügyi minisztérium államtitkára is, aki bejelentette, hogy a minisztérium kezdeményezni fogja a bírósági döntés kivizsgálását, amit másnap Snežana Malović miniszter asszony is megerősített, hozzáfűzve, hogy a bíróknak el kell számolniuk munkájukkal.
Bármennyire is elítélem a vádlottak felmentését, olyasvalakiként, aki jogot tanult, elképesztőnek tartom az igazságügyi minisztérium illetékeseinek a bejelentését. Ugyanis létezik hatalommegosztás, ami a joguralom egyik alappillére, és aminek értelmében a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom képviselői nem avatkoznak bele a másik hatalmi ágazat munkájába. Állampolgárként mindenkinek joga van véleményt formálnia egy bírósági döntésről, saját felhatalmazásának keretében pedig a végrehajtó hatalom képviselői is foglalkozhatnak az üggyel, azonban a bírói hatalom függetlenségére nézve nagyon veszélyes lehet, ha az utóbbiak ezt nyilvánosan teszik, esetleg még jogi következményeket is kilátásba helyeznek. Minden bírósági döntést meg lehet kérdőjelezni, de a bírósági rendszerben vannak olyan mechanizmusok, amelyek ezt jogi úton lehetővé teszik, ezért létezik a fellebbezés lehetősége, a magasabb instancia, aminek során szükség esetén felülbírálják az alacsonyabb rangú bíróság döntését. A bíróságnak önállóan, külső beavatkozás nélkül kell működnie, az igazságügyi minisztérium illetékeseinek megnyilvánulása durva beavatkozás a bírói hatalom munkájába, és latens nyomásgyakorlás ugyanarra. Ha az igazságszolgáltatás általános megítélés szerint rosszul működik, akkor a rendszert kell megváltoztatni, és itt lehet szerepe a végrehajtó hatalomnak, egyedi bírósági döntések megkérdőjelezése azonban az egész bírósági rendszert aláássa.
Ha az első szörnyűség ellen nem lépünk fel erélyesen, lehet, hogy a legfontosabb mellékes dolog a világon idővel elveszíti számunkra vonzerejét; ha a második szörnyűség válik mindennapossá, akkor hamarosan lemondhatunk arról, hogy lesz, aki magára vállalja az objektív, tényfeltáró újságírást egy adott témakörben; ha azonban a harmadik szörnyűség válik gyakorlattá, akkor a teljes igazságszolgáltatásunk, vele együtt a jogbiztonság és maga a jogállam mond csődöt.
