„A falusi asszonyok mindig hajlottak a szépre. Kezük nyomán virágzott ki a népművészet sok ága, amely kimeríthetetlen bőséggel termékenyíti meg a hivatásos művészek, a lakástervezők, a bútortervezők és textiltervezők képzeletét. Ezt a népművészetet az fejlesztette, hogy a falusi asszonynak önerejéből kellett otthonát és ruházatát díszítenie.”Így dicséri a falusi asszonyokat a Házi mindentudó című könyv, egyben oktatva őket a háztartás, a helyes táplálkozás és a gyermeknevelés tudnivalóira. Még olyan fejezet is van benne, ami a kulturált magatartásról szólva az anyós tiszteletére meg a pletyka elkerülésére inti a vidéki fiatalokat.
Ez a könyv 1962-ben hagyta el a nyomdát. Azóta nagyon sok minden megváltozott, falun-városon egyaránt. Ma már a legtöbb vidéki házban van fürdőszoba, a ruhát nem teknőben dögönyözzük, hanem mosógép mossa. Verem és jeges pince helyett fagyasztóládákban őrizzük a hosszú tárolásra szánt élelmiszereket.
„A városi asszonynak tulajdonképpen télen-nyáron azonos a munkarendje, a termelőszövetkezetben dolgozó nőké viszont szinte évszakonként változik” – olvasható még az említett könyvben. No, ebben viszont nem nagyon térünk el a félévszázados gyakorlattól, még ha nem is dolgozunk termelőszövetkezetekben mi, falusi asszonyok.
Amikor megkérdik, hogyan élek falun, azt válaszolom: jól; ugyanolyan későn fekszem, mint bármelyik városi munkatársnőm, és ugyanolyan korán kelek, mint falusi szomszédasszonyaim. Habár… Ismerek olyan „parasztasszonyt”, akinek a mindig frissen lakkozott körmű keze csak a napszámosokat szállító kisbusz kormányát érinti, és ismerek olyan értelmiségi nőt, aki külvárosi kertes házában ugyanannyit robotol, mint bármelyik falusi asszony.
Tárlatok, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések, tanácskozások mutatják be és elemzik a napokban a falusi nők helyzetét, mert október 15-én „ünnepeljük” a falusi nők világnapját. A szerb kormány még kampányt is indított Egyenrangúságot a falusi nőknek jelmondattal. Célja rámutatni e nők gondjaira, jelentős társadalmi szerepükre, helyzetük javításának fontosságára.
Nem tudom, vajon Maris néni mit tapasztal ebből a kampányból, eljut-e hozzá az október 14-e és 22-e közötti rendezvények híre, eljár-e ő a különféle tribünökre, művelődési műsorokra, promóciókra.
Azt azonban tudom, hogy bármennyit dolgoznak is, a vidéki nőknek nincs birtokuk, vagyonuk – hiszen a falusi gazdaságoknak alig tíz százaléka van asszonykézben! E nők 84 százalékának nincs a tulajdonában föld, és 17 százalékának még betegkönyve sincs. Tavalyi elemzések szerint a falusi nők túlnyomó többsége a puszta megélhetéséért dolgozik – otthon gyakorlatilag ingyen cselédként, az élelemért, szállásért és ruházatért; napszámban meg pihenés nélkül, jóval a törvényes munkaidőn túl.
A falusi nők szociális helyzete aligha javult jelentősen azóta. Holott – ha már százalékokat emlegetünk – planétánk élelmiszerének több mint 50 százalékát a nők állítják elő. Ugyanakkor falun, tanyán a nő szerepe jóval összetettebb, mint a városban. Feladatai is bonyolultabbak. Szabadkán és Újvidéken nem nehéz sportra, nyelvtanfolyamra íratni a kisgyereket. Gunarasról, Oroszlámosról vagy cipelni kell valahova, vagy egyszerűen nem sportol és nem tanul nyelveket a csemete.
Behozható-e a hátrány? Tribünökkel, kerekasztal-beszélgetésekkel? Aligha. Ennél többet kellene tenni azért, hogy miként a falusi férfi gazda, úgy a falusi nő valóban gazd(a)asszony legyen.
