Hol volt, hol nem volt, a bérces Balkánon a második világégés alatt egy szakasz partizán egy sűrű erdőben húzódott meg. Amint a megszálló német csapatok ezt megtudták, megtámadták és kiűzték őket az erdőből, majd maguk vertek ott tábort. Másnap a partizánok erősítést kaptak, és kizavarták a németeket. Harmadnap meg azoknak érkezett erősítés, és ismét visszafoglalták az erdőt. Negyednap egy ellenoffenzíva során megint a partizánok vették birtokukba a területet. Ötödnap aztán elege lett az erdőcsősznek, és mindkét tábort kiüldözte onnan.
Ez a történet jutott eszembe annak kapcsán, hogy a szerb kormány nem nyilatkozik a kérdésben, mit javasoljon a koszovói szerbeknek, vegyenek-e részt az ottani, december 12-ére előrehozott parlamenti választásokon, vagy – az előzőekhez hasonlóan – bojkottálják őket. A kormány a hallgatag bölcs szerepét játszva előbb majd nagy körültekintéssel mérlegeli az összes releváns tényezőt, és csak aztán mondja ki a „verdiktet”. Ez egy állami fontosságú kérdés és állami érdek. Közölte ezt operett-duettként Goran Bogdanović és Oliver Ivanović, Koszovó-ügyi miniszter és államtitkár– azt követően, hogy az ottani belpolitikai válság crescendójaként a keddi bizalmatlansági szavazás után megbukott a prishtinai kormány –,mondván, nagyon jó lenne ha a szerb kormányálláspont megfogalmazásáig minden politikai tényező tartózkodna a véleménynyilvánítástól… Sejthetően azért, nehogy e vélemények valakiknek még szívlötyögést okozzanak.
Amikor e magvas észrevételük közkincsé vált, a pártok zöme már rég a rúd elé szaladt, azaz állást foglalt: az LDP, a Szerb Megújhodási Mozgalom, az Egységes Szerbia és a Szerbiai Szocialista Párt a választásokon való részvételre buzdította a koszovói szerbséget, a Szerb Radikális Párt, a Szerb Haladó Párt és a Szerbiai Demokrata Párt pedig azok bojkottja mellett tette le voksát. A „legérdekesebb” a Demokrata Párt állásfoglalása, amely úgy szól, hogy amíg az államvezetés nem dönt a kérdésről, a párt nem nyilatkozik. Lefordítva: amíg az elnök nem mondja ki, mit szabad gondolni, addig a tagság kussol; ha véleménye netalán van is, azt legfeljebb a kutyájával vagy a leveleit szaporán hullató juharfákkal oszthatja meg. Különben veheti a pártkönyvecskéjét… a munkakönyvével együtt.
Ez a „majd ha a jóisten megaszondja”-féle színjáték, nem több még egy bugyuta mítoszcsinálásnál, ami csak azt hivatott szemléltetni, hogy milyen nagyon fontos és okos a mi dicső vezetőségünk. Hiszen a DP-nek és a kormánynak (a kettő közé mindenki nyugodtan egyenlőségjelet képzelhet) nincs is mit megfontolnia; csak egy véleménye lehet, éspedig teljes mellszélességgel támogatni a választásokon való részvételt. Miért? Pusztán azért (is), mert az ENSZ-közgyűlésen elfogadott puhított rezolúció után a bojkottfelhívás ugyanennek a határozatnak a bojkottjával lenne egyenértékű. Hogy ez csupán Brüsszel irányában is milyen implikációkkal jár(na), jobb nem is részletezni.
Legalább ugyanilyen fajsúlyos, hogy a mímelt vacillálás annak síkján is nonszensz, hogy a szerbség – köztük elsősorban az érintett a koszovói szerbség – az eddigi választások során egyvalamire többszörösen ráébredhetett. Nevezetesen arra, hogy a választások bojkottjával saját maga alatt vágja serényen a fát, hiszen eleve megfosztja magát a politikai életben való aktív részvétel esélyétől, érdekképviselet híján kiszolgáltatottá teszi magát, kényszerítő körülmények híján pedig gettóba zárkózik. Az a duma, hogy részvételével közvetetten elismeri (elismerné) a mondvacsinált Koszovót, csak a mitománia-fertőzött rétegnek való maszlag, a gyakorlathoz annyi köze van, mint a jegesmedvéknek a tuaregek étkezési szokásaihoz.
Sajnálatosan kormányunknak is körülbelül ugyanekkora köze van a pragmatikus politizáláshoz. Hagyományosan.
