Mindannyian emlékszünk rá – hisz nem volt olyan rég –, mekkora odafigyelést és milyen örömujjongást váltott ki annak idején a (vajdasági) Magyar Nemzeti Tanács megalakulása a Kárpát-medencei magyarság közvéleményében. Akkor ez volt a minta, a követendő példa. A kirakat.
Létrejöttének módját, kényszerűen határidőn túli tevékenységének tényét azóta számos kifogás érte. Ez lassacskán már a múlt, talán annyiban érdemes a tapasztalatokat lajstromozni, hogy az MNT az elmúlt esztendők során milyen viszonyrendszerbe került az itteni magyar pártokkal, a civil szervezetekkel, a történelmi egyházakkal, az értelmiséggel és az (általa is támogatott) intézményekkel. Valamint: létezett-e valamilyen kontroll-megoldás.
Most előttünk a szerb kormánynak a hónap legelején jóváhagyott, parlamenti vitára váró törvényjavaslata a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól. A 145 szakaszból álló dokumentum éveket késett, mentségként szokás említeni, hogy előterjesztője, a kisebbségügyi minisztérium is csak egy esztendővel ezelőtt kezdte meg működését.
Mindenképpen nagy horderejű szövegről van szó, melynek jelentőségét – áttételesen – felértékeli a Vajdaság statútumával kapcsolatos huzavona, továbbá a jelenlegi állam hét régióra való felosztási koncepciójának lebegtetése. A még tartó vita szakaszában természetszerűen jelentkeznek a kételyek és a bírálatok. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a nemzeti tanácsok tagjainak megválasztását illetően a közvetlen megoldás a követendő (az elektori szavazást a tervezet is csak tartalékként, második megoldásként részletezi), ám a választói névjegyzék létrehozását és az illetékesség megállapítását illetően már sorjáznak a kifogások, valamint többen arra próbálnak figyelmeztetni, hogy az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és az egyenjogú nyelvhasználat területein a véleményezési jog többszörösen ellenőrzött, és egyáltalán: szűkre szabott a cselekvési keret. Úgyszintén: félő, hogy a nemzeti tanácsok (csupán) a mindenkori szerb kormány végrehajtó szerveivé válnak.
A jelekből ítélve magyar közösségünk esetében meggyőző túlsúlyban a vélemény, miszerint a nemzeti tanácsot közvetlenül kell megválasztani. A számítások szerint ehhez 120 ezer + egy személynek kell feliratkoznia a kisebbségi választói névjegyzékre. Ez a feltétele annak, hogy – a kollektív jogok későbbi gyakorlásához – jelölteket lehessen állítani. A teljes procedúra korántsem egyszerű, ezért minden részletre kiterjedő magyarázatra szorul, nyilván a tájékoztatási eszközök segítségével (is). Egészen világos, hogy megannyi ok miatt nem lesz éppen könnyű a választópolgárok kötelező létszámának biztosítása. Az emberek meggyőződése az idő múlásával nyilván nem változik, egy ilyen hatalmasnak tűnő akció sikeréhez, az elszántság gyakorlati megnyilvánulásához azonban mindenképpen megfelelő serkentő hangulat és az egységet feltételező (immár valamiféle közös) álláspont is szükségeltetik.
Az általános helyzet persze nem ideális, de belátható időn belül nem is lesz az, így a létező keretekben érdemes inkább gondolkodni és a maximumra törekedni. Felesleges bizonygatni, hogy pártjaink, civil szervezeteink és az értelmiségünk tagjai véleményüket szuverénül alakítják. Egy időponton túl azonban a konszenzus egyszerűen bölcs szükségszerűségnek tűnik egy esély megvalósításához. Ez egyben olyan próbatétel is, amelynek végeredményére a Kárpát-medence ismét ránk figyel majd...
