A múlt század kilencvenes éveiben dúló háborúk nyomorba taszították a térséget, és a legvadabb, uszító propagandával mérgezte a közszolgálati média az embereket. Aztán kvázi politikai fordulat történt, a háborúknak véget vetettek, de az emberek sohasem vallották be, miért is támogatták az esztelen rezsimet. A több mint tízéves gyűlöletszítás mély nyomokat hagyott azokban, akik akkor a legsebezhetőbbek voltak, a gyerekekben. Azokban az időkben nőttek fel, amikor apuka a fronton harcolt Szerbia szebb jövőjéért, anyuka pedig itthonról végigszurkolta a fél nyolcasi híradót, amely mindenkinek ingyen tálalta a napi gyűlöletadagot. A gyerekek meg mindezt szépen végignézték. Beléjük ivódott az akkori propaganda lényege: gyűlölni mindent, ami nem szerb és ami más, mint ők.
A háború gyermekei mára már felnőttek, az ország továbbra is kilátástalan helyzetben van, de nem lehet háborúzni, mert nincs rá pénz. A fiatal generációk ezért nehezen találják helyüket, a beléjük táplált agresszivitást, gyűlöletet pedig valahol ki kell tombolni. Bűnszövetkezetekbe szerveződnek, amit manapság úgy hívnak, hogy szurkolói csoportok.
Újvidékről az utóbbi időben naponta hallani a híradókban, a gyűlöletnek legkülönbözőbb formái tombolnak a városban. Mintha kieresztették volna a gonosz szellemet a palackból: a sértegetések, megalázások és leszámolások mindennapossá váltak a tartományi székvárosban, amelyről sokan azt mondják, valamikor a tolerancia fellegvára volt. Igaz, én nem emlékszem erre a toleráns Újvidékre, harminc évvel ezelőtt ugyanúgy molesztálták a magyar diákokat anyanyelvük miatt, mint most, csak akkor nem volt szabad írni róla. A huliganizmust vagy a leszámolásokat azonban régen szigorúan büntették, a szurkolók pedig szotyit és újságot vittek magukkal pisztoly és kés helyett. Újvidéken a napokban is sor került egy „kisebb csetepatéra”, két szurkolói csoport lövöldözött egymásra. Nincs többé ökölcsata vagy sértegetés. Az egyik szurkolói csoport lesben bevárta a másikat, előkerültek a pisztolyok, és következett a leszámolás. Öt lövést adtak le a suhancok egymásra, szerencsére senki sem sérült meg. Az újtelepi leszámolást a teraszokról kísérték figyelemmel az emberek, egy idősebb ember felhívta a rendőrséget, hogy lövöldöznek az utcán, mire az ügyeletes rendőr megnyugtatta, hogy azok biztos csak petárdák.
A szurkolói csoportok Újvidéken állandó rettegésben tartják a lakosokat, a huligánok nem bújnak többé az éj leple alá, napközben is a legforgalmasabb utcákon randalíroznak, késekkel, lőfegyverrel vannak felszerelve. Messziről látni a már megtébolyult fiatalokat, sokszor alkoholt és drogot fogyasztanak, utcán sétáló rendőröket azonban én nem már nagyon rég nem láttam. Néha elsuhannak fehér autójukkal, úgy tűnik, mindig sietnek valahova, aztán pedig a kávézók teraszain viszontlátjuk őket, ahogy kényelmesen kinyúlnak, és egy kávé mellett elbeszélgetnek nyugiban. Megtehetik, hisz ők a hatalom. A huligánoknak és a bűnözőknek több sem kell, ők ezalatt nem pihennek, járják az általános és középiskolákat, toborozzák az új tagokat, építik a bűnszövetkezeteket. Az úgynevezett szurkolói csoportosulások sokszor el sem jutnak a mérkőzésekre, más, fontosabb „elintéznivalójuk” akad a városban.
A rendőrség a saját módján megpróbálkozott a huliganizmus visszaszorítására, előadás-sorozatokat indított az újvidéki általános és középiskolákban, de az egyszeri előadások a gyermekekben nem változtathatják meg az éveken keresztül beléjük táplált gyűlöletet, sokkal komolyabb hozzáállásra lenne szükség az állam részéről.
A megoldás keresése helyett azonban Újvidéken a városi hatalom csak olajat öntött a tűzre, a legújabb intézkedéseivel jócskán felkorbácsolta a kedélyeket. A cirill nyelvű autóbusz feliratok bevezetése, a kisebbségi nyelvhasználat eltörlésének a kísérlete nem segítették a toleráns hangulat kialakulását a városban, sőt. A kedélyek, úgy tűnik, nem csillapodnak, a város sajnos veszélyes hellyé változott. Újvidék, tetszik ez valakinek, vagy sem, az erőszak és a primitivizmus bölcsője lett, mint Gotham City, azzal, hogy Batman még a láthatáron sincs.
