Az egészségügy talán a legfontosabb, valóban minden embert érintő probléma Szerbiában. Hiszen mindenkinek az egészségi állapota előbb-utóbb megköveteli, hogy akarva-akaratlanul orvoshoz forduljon. Mi az egészségügy? Áldás vagy átok? Valóban igazak azok az állítások, miszerint nálunk a politikai pártok mellett az egészségügy a korrupció melegágya? A válasz helyett álljon itt egy adat: a becslések szerint a különféle megvesztegetésekből eredő kár összege eléri az évi 500 millió eurót! A helyzet pedig egyre zavarosabb.
Amikor nem is olyan régen arról írtam, hogy Szerbiában a legtöbb csúszópénzt az egészségügyben adják, aligha sejtettem, hogy egy friss kutatás ezt gyorsan visszaigazolja. A Szerbia lendületben (Srbija u pokretu) polgárok egyesületének kezdeményezésére a múlt év novemberétől a www.kakavjedoktor.org honlapon a polgároknak alkalmuk adódott nyilvánosan értékelni az orvosok munkáját. Mintegy 30 000 polgár „szólt hozzá a témához”, és 1260 beteg véleményezte az egészségügyi intézmények tevékenységét. A többi között kiderült, hogy minden negyedig páciensnek azt tanácsolták: hogy magánrendelőben, -klinikán gyógykezeltesse magát, ott végeztessen el bizonyos vizsgálatokat, vagy kerek-perec megmondták neki, hogy némi csúszópénz fejében a segítségére lesznek.
Egy korábbi szerbiai közvélemény-kutatás szerint minden harmadik megkérdezett csúsztatott már borítékot valakinek a zsebébe. A polgárok leginkább az orvosoknak, a rendőröknek és az állami apparátusban dolgozóknak adnak kenőpénzt. Annak persze szinte lehetetlen utánajárni, hogy mennyit adnak a betegek az orvosoknak, a Világbank adatai szerint az átlag 250 euró körül alakul. Mivel a hálapénz tiltott, sem az orvosok, sem pedig a betegek nem szívesen beszélnek róla. A sarokba szorított kisember kiszolgáltatottságától menekülő beteg már nem ura önmagának, mert eluralkodik rajta a félelem. Lázadunk és elítéljük a hálapénzt mindaddig, amíg az orvos keze alá nem kerülünk. A hálapénz adásának legfontosabb motivációja: a beteg úgy érzi, ha nem fizet, a jövőben, amikor esetleg újra találkozik ugyanazzal az orvossal, hátrányba kerülhet. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy nem kötelező, de illik adni, hiszen nem sajnáljuk a baksist a fodrásztól, pincértől, de hálát csak az orvos iránt tudunk érezni, mert ő az életünket mentheti meg.
A tapasztalatok szerint a hálapénz egyenletlenül oszlik meg az orvosi szakterületek között. Van, ahol csak ritkán és keveset szokás adni. Máshol – például a szülészeteken – szinte mindenki, és átlagban sokat fizet. Nyílt titok, hogy az orvosnak egy szülés levezetéséért egy üveg márkás italt illik adni és legalább 1000 eurót a zsebébe csúsztatni, a nővérkéknek pedig kávéval, csokoládéval kedveskedni. A betegek általában nem tudják, hogy az az összeg, amelyet kifizettek az orvosnak, hogyan viszonyul mások hálapénzéhez. A tarifákról legfeljebb kórházi folyosókon cserélnek információt.
Tény azonban az is, hogy sok esetben nem a hála kifejezéséről, hanem sokkal nagyobb dologról, inkább hivatali korrupcióról van szó. Például, ha az orvos akkor kap pénzt a betegétől, amikor hivatalos szakértői tevékenységet lát el, kedvezményekhez vagy egyes munkakörök betöltéséhez feljogosító igazolást állít ki, esetleg betegállományba küld, vagy leszázalékol valakit.
A várakozási listákkal való visszaélés sem új keletű a szerbiai egészségügyben. Sokan azt tartják, hogy némi csúszópénzzel megoldható, hogy a beteg egy-két hónap helyett néhány napon belül sorra kerüljön a szükséges diagnosztikai vizsgálatra. Valószínűleg Szerbiai az egyetlen ország a világon, ahol egyes műtétekre is hónapokig, olykor évekig kell várni. Sokan 2014-re, 2015-re, sőt 2020-ra kaptak időpontot! Mennyi a kórházi befekvésnek az ára? Állítólag 1000 eurónál jóval többet kell az orvosnak juttatni, ha valaki soron kívül szeretné megoperáltatni magát.
Az orvos-beteg kapcsolatot beárnyékoló kenőpénzek mindenki számára ismeretesek. Legfeljebb csak azon lehet eltöprengeni, hogy a rendszerben mennyire magától értetődő szerepet vívott ki magának a jelenség. Az egészségügyben azonban létezik egy másik szürke zóna, melyben a cél nem a szolgáltatásokhoz való egyszerűbb hozzáférés, hanem a megmozduló közpénzek eltérítése, megszerzése. Itt nagyon sok mindenről lehetne beszélni, kezdve a pár ezres stikliktől a többmilliós lenyúlásokig. Ezeket a korrupciós helyzeteket és a kapcsolódó praktikákat leginkább csak azok ismerik, akik valamelyik érintett oldalon minimum közép-, de inkább felső vezetőként részeseivé váltak a szerbiai egészségügynek. Ilyenekből pedig akadnak szép számban. A szerbiai egészségügyben nem kevesebb, mint 5000 tisztségviselő és 100 igazgatóbizottság tevékenykedik. Dr. Slavica Đukić-Dejanović egészségügyi miniszter asszony szavait idézve „ezek tagjai mára szinte az egészségügyi rendszer uraivá váltak”.
A különböző nyilvános versenypályázatok kiváló lehetőséget nyújtanak arra, hogy a költségvetésből jelentős összegek „téves” helyre vándoroljanak. A közbeszerzések bejelentett központosítása önmagában aligha segít majd az egészségügy évtizedes alapproblémáján, a kapacitások és a források elosztási zavarain. És arra sem látszik semmi garancia, hogy egyes személyek befolyása ne tudna mégis érvényesülni. Ezentúl központilag – nevezetesen Belgrádból – mondják majd meg, hogy egy kórházban ki takarít, ki étkeztet, ki látja el a portaszolgálatot? A fogyóeszközök beszerzését is központosítják, ami könnyen készlethiányhoz vezethet, mire a rendszeren egy közbeszerzés végigfut. Az egyesített beszerzés hatalmas szervezőkészséggel, minden információ ismeretével és helyes mérlegelésével lehet ésszerű. Ugyanakkor az a reális veszély is fennáll, hogy a központi akarat kedvezményezettjei mini-monopóliumot építenek ki, a versenytársak pedig kiszorulnak, elpártolnak – az árak pedig emelkednek. Az orvosi műszer-, segédeszköz- és gyógyszerpiacon mindez egyes terméktípusok győzelmét jelentheti, ami meghatározhatja az adott területeken a kórházi gyógyítást.
Mi egyszerű földi halandók mindebből csupán annyit látunk, tapasztalunk, hogy egyre rosszabb a helyzet, pedig az ország százalékarányban a legtöbbet az egészségügyre költi, ennek ellenére a polgárai Európában a legrosszabb minőségű ellátásban részesülnek. A január 1-jén életbe lépett betegek jogainak védelméről szóló törvény a pácienst ezentúl nem csupán biztosított félként, hanem egyenrangú partnerként kezeli, aki azért megy el az adott egészségügyi intézménybe, hogy bizonyos szolgáltatásokban részesüljön – tegyük hozzá: anélkül, hogy kénytelen lenne valakinek borítékot csúsztatni a zsebébe. Egyébként a Korrupcióellenes Ügynökség jelentése szerint az egészségügyi minisztériumhoz tavaly csupán 80 feljelentés érkezett csúszópénz feltételezett elfogadása miatt. Ebből arra lehet következtetni, hogy sokan nem tesznek feljelentést, mert tartanak egy esetleges megtorlástól, nem akarnak ujjat húzni az orvossal.
A korrupcióellenes harc egyik lényeges eleme az állampolgári felelősségvállalás, azonban amíg tényleges lépések nem történnek, és törvényerőre nem emelkednek a korrupció visszaszorítására vonatkozó intézkedések, addig csak a nagy szavakban bízhatunk: mint a becsületesség, egyenesség, a hippokratészi eskü...
