„A farkasok órája az a pillanat, amikor az éjszaka átadja a helyet a hajnalnak. Ebben az órában hal meg a legtöbb ember. Ebben az órában legmélyebb az álom. Ebben az órában legvalószerűbbek a rémálmok. Ebben az órában gyötri a leghevesebb szorongás azt, aki nem alszik. Ebben az órában leghatalmasabbak a fantomok és démonok” – hangzik el Ingmar Bergman Farkasok órája című filmjében.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Tegnap a farkasok órájában a Mladenovac közelében levő Velika Ivanča faluban egy hatvanéves férfi lelőtt tizenhárom személyt: hat férfit, hat nőt és egy kétéves kisgyereket. A hírek szerint a férfi otthonában kezdte meg az ámokfutást, majd a rokonság lakta négy szomszédos házban folytatta azt. Álmukban ölte meg áldozatait.
A sorozatgyilkosság indítéka ismeretlen, az elkövetőről pedig annyit tudni, hogy nem volt rendőrségi dossziéja, 1991-ben megjárta a szlavóniai harcteret, ismerősei szerint nem volt agresszív, még a tragédiát megelőző nap is „normálisan viselkedett”, nem voltak pszichikai gondjai és nem volt pszichiátriai beteg, fiával egy szlovén cégnél dolgoztak, tavaly kaptak felmondást.
Valószínűleg sohasem tudjuk meg a teljes igazságot arról, hogy mi vezetett ehhez a szörnyű eseményhez, az elkövető életrajzából azonban kitűnik két mozzanat, amit társadalmi tekintetben nem szabadna figyelmen kívül hagyni: az első a háborús múlt, a másik pedig az elveszített munkahely.
A szakemberek gyakorta figyelmeztetnek arra, hogy sohasem tudni, a háborús – úgynevezett vietnami – szindróma, mikor kerül felszínre. Súlyos lelki problémákkal küszködő emberekkel van dolgunk, akik nemcsak, hogy nem kérnek orvosi segítséget, hanem még a legközelebbi családtagjaik elől is megpróbálják eltitkolni, hogy bárminemű pszichés gondjaik lennének, depresszióval küzdenének. Az állandó nyomás és a kibeszéletlen traumák vezetnek aztán a legsúlyosabb esetekben a tegnapihoz hasonló gyilkosságokhoz és öngyilkosságokhoz.
Pszichés gondokról Szerbiában még a huszonegyedik században is többnyire szégyen beszélni. Nem is nagyon beszélnek róla, az ember pedig fél a kirekesztéstől, ezért, ha észleli is magán a rendellenességet, inkább magába fordul és hallgat lelki problémáiról. Ezért kellett volna az államnak lépnie, és különféle szociális programok által kezdeményezni a segélynyújtást az érintetteknek. Annál is inkább, mert ezen személyek közvetlenül vagy közvetetten ugyanannak az államnak köszönhetően jutottak oda, ahova. Az igazság azonban az, hogy az elmúlt két évtizedben a szerb állam nem sokat tett a háborús veteránok gondjainak megoldása vagy legalább enyhítése érdekében. Nem tudjuk, hány háborút megjárt személlyel találkozunk nap mint nap a városi buszban, a piacon, a korzón, a sarki kisboltban, bármikor kiderülhet, hogy egyik-másik kedves ismerősről nem tudunk mindent (a téma kapcsán érdemes megnézni az Ustanička ulica című szerb filmet).
A háborús múlt azonban csak az érem egyik oldala. Legalább ugyanakkora problémát jelent a gazdasági és a szociális kiszolgáltatottság is, ami rengeteg embert érint Szerbiában. Szinte napról napra növekszik a munkanélküliek száma. A beszűkült egzisztenciális lehetőségek közepette egy középkorú vagy nyugdíj előtt álló személynek az elveszített munka súlyos lélektani következményeket okozhat. Ezen a téren is óriási felelősség hárul az államra. Míg a kilencvenes években politikai vezetőink háborúknak és elszigeteltségnek tették ki a polgárokat, az utóbbi évtizedben nagyon sokan a rablóprivatizáció áldozatai lettek. Az átlagember lépten-nyomon igazságtalansággal szembesül, ami először az igazságérzetébe vetett ösztönös hitét ingatja meg, majd frusztrációt okoz, végül pedig elégedetlenséget szül.
Farkasok idejében élünk. Dühöng a karvalykapitalizmus. A szociális háló gyakorlati hatása észrevehetetlen. A kulturális értékek átértékelődtek. A párthovatartozás határozza meg az egyén értékét. Az átlagember máról holnapra él. Teljesen elveszítette önbecsülését. Érdemi választási lehetősége két valóságshow közti választásra redukálódott. A farkasok órájában néha elszakad a film.
