Végre sikerült! Megmutattuk a világnak: a hágai nemzetközi törvényszéket azért alapították, hogy a szerb nemzetet meggyalázza, lealacsonyítsa, és az egész népet bűnösnek kiáltsa ki. A világ urainak bizony jól odamondott a szerbiai politikai élet két kiválósága, Vuk Jeremić és Tomislav Nikolić. A héten a hágai törvényszék eddigi munkájáról tartott várva várt tanácskozást New Yorkban az ENSZ közgyűlése, a témát a szerb politikum ifjú titánja, Vuk Jeremić, a közgyűlés elnöke tűzte napirendre, azután, hogy Hágában felmentették Ante Gotovina és Mladen Markač horvát tábornokokat.
Jeremić pökhendi vitaindítója nem cáfolt rá túlkiabált képességeire, hangsúlyozta, még nem volt példa az ENSZ történetében, hogy a nemzetközi törvényszék működéséről nyissanak vitát. Lám, ez most sikerült, de mi ez neki, ugyan már... Történetesen az sem izgatta fel a fiatal szerb tehetséget, hogy Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára felhívást intézett a közgyűlésen, senki se kérdőjelezze meg a nemzetközi bíróságok létjogosultságát, mert a nemzetközi büntetőjog hirdetése nélkül nem érhető el a béke, a megbékélés és a fejlődés folyamata sem. A hab csak ezután következett.
A közgyűlésre hivatalos volt Tomislav Nikolić szerb államfő is, aki az utóbbi időben hihetetlen politikai pontokat gyűjt világszerte, nyilván úgy gondolta, ezt nem hagyhatja ki. Miután a kilencvenes években Šešelj vajdával közösen lerángatták a fátylat az új világrend kialakulásának veszélyéről, megrajzolták Szerbia új határait, és figyelmeztettek a Vatikán pokoli terveiről, idén márciusban Nikolić megérkezett a pokol kapujához. Ellátogatott Vatikánba, és ahogy illik, lekezelt Ferenc pápával is. Nikolić olyan jó kapcsolatot létesített a pápával a rövid találkozójuk során, hogy ezután már Franciscónak becézte, ami természetesen általános megrökönyödést váltott ki.
Vatikán után, a szerb elnök a héten megérkezett a pokol negyedik köréhez is, az ENSZ közgyűlésén tovább ékesítette Szerbia hírnevét, 42 oldalas beszámolójában a nagyszerb politika minden elemét megcsillantotta, a hágai törvényszéket az inkvizícióval hasonlította össze (látszik, a szerb elnök a szívébe zárta Vatikánt, és egy pillanatra sem feledkezik meg róla). Nem feledkezett meg egykor hőn szeretett vajdájáról sem, akitől a háborús uszítás minden fortélyát eltanulta. Elpanaszolta, Šešelj vajda már tizenegy éve Hágában sínylődik, a bírósági tárgyalás nem kezdődhetett el idejében, mert az ártatlan ember ellen nem találtak elég bizonyítékot. Rozsdás kanál ide vagy oda, a szerb elnök azt elfelejtette megemlíteni, hogy a vajda önként utazott Hágába, lehet, úgy érezte, pihen egy kicsit, igaz, nem az unokáival, mint ahogy azt anno Milošević jelentette be, hanem egy messzi cellában, ki tudja miért...
A szerb elnök New York-i felszólalásában végre elmagyarázta a világ tágra zárt szemei előtt, hogy barbárságok nemcsak a Balkán-félszigeten vagy Afrikában történnek, hanem máshol is. Ezt az információt biztos először hallhatták a közgyűlés résztvevői, de különösen azok a boszniai asszonyok örülhettek neki, akiket a háború alatt megerőszakoltak, családjukat kivégezték, vagyonukat elkobozták. Ők leginkább azok, akiket Nikolić meggyőzött, hogy igen, az igazságért márpedig érdemes harcolni.
