A képernyő minden sarkában színes reklámok és telefonszámok virítanak, az asztalra helyezett gyertyatartóban gyertya ég, körülötte különböző mitológiai relikviák díszelegnek, az asztal mögött ülő mágus sajátos transzban kurjongatva szedi le az átkot a szerencsés betelefonálóról, küldi neki az energiát, hogy bevonzza a bőséget, telefonálásra biztatja a kedves nézőt, mert meghozza az örömet és a boldogságot a mai nap mágiája, csak itt, csak most, csak neki, hiszen a szerencsét nem lehet megerőszakolni. Lényegre törően így néz ki egy asztro-szeánsz az egyik legnézettebb magyarországi kereskedelmi csatornán.
Amikor először futottam rá, az fordult meg a fejemben, egyáltalán hogyan lehetséges ilyet sugározni a genetikai kutatások korában, de miután végiggondoltam az egészet, megértettem. Kereskedelmi csatornáról van szó, amely a profitot hajszolja. Nem akar értékteremtő szerepet magára vállalni, célkitűzései között nem szerepel a nevelői és felvilágosító szándék, a tájékoztatást is csupán a meghökkentés (újabb) eszközévé használja föl, s olyan tartalmakat igyekszik biztosítani, ami olcsó szórakozás gyanánt kielégíti a legszélesebb tömegek igényét. Nyilván a tévékuruzslásra is sokan igényt tartanak, ugyanakkor nem szabadna figyelmen kívül hagyni a televízió óriási erejét sem. Azt a tulajdonságát, hogy az ember legalacsonyabb ösztöneit kielégítve, nemcsak kiszolgálni, hanem megteremteni is képes bizonyos igényt, amivel „közelfogadottá” tesz egy adott jelenséget.
Szemüveget viselő nőismerősömet nemrég az egyik közismert magyarországi kulturális rendezvényen leszólította egy magát íriszdiagnosztának nevező férfi. Körberajongta annak rendje-módja szerint, megmutatta neki, tenyerének melyik pontját kell nyomkodnia, hogy javuljon a látása, végül felkínálta, hogy szerény összegért íriszvizsgálatot végez rajta, feltárva szervi bajait. Az ismerősöm elutasította a vizsgálatot, és továbbment, ami nem tetszett a férfinak, olyanokat kiabált ismerősöm után, hogy szégyellje magát, megbánja még ő ezt, két éven belül megvakulhat.
Felénk a miloševići rendszer elején jelentek meg tömegesen a különféle átoklevétellel foglalkozó javasasszonyok, rontásűzők és jövendőmondók, akik a (bulvár)médián keresztül állították föl nap mint nap a diagnózist a társadalmi élet minden terén, bioenergiával gyógyítottak, bájpraktikai tanácsokat osztogattak kezdőknek és haladóknak, kártyavetésből árultak el rejtélyeket, vagy csészealjra száradt kávézaccból jósolták meg a szebb jövőt, teljes mértékben kiegészítve a közszolgálati tévé tájékoztatási műsorait. Mára többnyire eltűntek, vagy legalább nincsenek annyira szem előtt, de az általuk (is) meghonosított kulturális modell kicsit kikozmetikázva tovább él nagyon sok másik médiatartalomban, elég csak fellapozni néhány bulvárlapot vagy két percre belenézni valamelyik hazai valóságshow-ba, hogy meggyőződjünk efelől.
Mindig lesznek olyanok, akik visszaélnek az emberek fájdalmával, hiszékenységével, felvilágosulatlanságával, nem utolsósorban tehetetlenség-érzetével. Ez nem vitás. Teljesen lényegtelen, hogy titkos összejöveteleken, vásárban vagy a tömegmédián keresztül teszik ezt. Az igazi kérdés a téma kapcsán az, hogy miért ebben az irányban keresik oly sokan a megoldást gondjaikra. Lehetséges válaszként Schubert Gusztáv a következőt írja: „Ha nem értjük a világot, amelyben élünk, ha nem tudjuk valós okát adni mindannak, ami velünk történik, elviselhetetlen stressz lesz úrrá rajtunk, ettől csak úgy lehet megmenekülni, ha valamilyen értelmes rendbe foglaljuk. A rendezett világkép még akkor is megnyugvást hoz, ha a kiindulópontja hamis vagy téves. A leggyorsabban ható nyugtatószer, ha a rosszat megszemélyesítjük.” Vagyis: lesznek ártó szellemek, akik ellen csakis távgyógyászati lelki energiával, vagy rontáslevétellel lehet fellépni.
Hogyan lehetséges, hogy az űrutazás és az internet korában még mindig ilyen erős az emberekben az animista szellemhit és a babona? Ezen kellene elgondolkodnia a mindenkori politikai és kulturális elitnek. Akárcsak a vallási vezetőknek. A környezetünkben beállt erkölcsi meghasonlás és értékválság (sajnos) nem hozható helyre tucatnyi jogszabály megfogalmazásával, néhány jelentősnek titulált kulturális rendezvény lebonyolításával, a történelmi egyházak mind gyakoribb szerepeltetésével a közmédiában. Ehhez sokkal több kell. Mindenekelőtt az erkölcsi normákon alapuló magatartás magától adódó gyakorlata a társadalmi élet minden szegmensében, egy olyan társadalmi légkör biztosítása, amelyben az emberek először is biztonságban érzik magukat, ahol a fekete mindig fekete, a fehér pedig mindig fehér. Fontos lenne még az említettek részéről felmutatott hitelesség és őszinte szándék, hogy a szóban fontosnak tartott értékeket elvben is a magukénak érzik, annak ellenére, hogy mindannyian tudjuk: a tévékuruzslókon és valóságshow-kon szocializálódott tömeg sokkal könnyebben manipulálható – aki elhiszi, hogy telefonon meggyógyítható, sok mást is képes elhinni.
