A Szerbiában működő külföldi alapítású vállalatok az itt megvalósított 3,8 euró nyereségből átlagosan nagyjából egy eurót fektetnek be újra az országban, a fennmaradó nagyobb részt viszont „hazaküldik” az anyacégnek. A Szerbiai Nemzeti Bank fizetési mérlegekért illetékes osztályának adatai szerint a 2008-as évben az országunkban működő mintegy 120 külföldi vállalat ilyen módon 446,7 millió eurót vont ki, a további ügyvitelbe pedig 163 millió eurónyi összeget fektettek.
A törvények szerint ez teljesen legális, ráadásul szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a tőke szabad mozgását nem lehet korlátozni, ellenben fennáll a veszély, hogy a profit ilyen mértékű „elvándoroltatása” gondokat okozhat, mivel nem kíséri azt a kivitel növekedése, ami ellensúlyozhatná a dinár devizába való átváltását a tőkekivonás során.
Akkor mi is rejlik ennek hátterében? Mit lehet tenni? Ha áttekintjük az országban uralkodó gazdasági állapotokat, világos, hogy az általános légkör még 2010-ben sem elég kedvező ahhoz, hogy a külföldi tőke nagyobb mértékben bevonuljon az országba, illetve, hogy az itt lévő vállalatok bővítsék gazdálkodásukat. A Világbank felmérései is alátámasztják ezt, a gazdálkodás feltételei alapján a 183 állam közül Szerbia a 88. helyen áll.
Mint annyi más területen, itt is azzal a problémával találkozunk, hogy a törvények léteznek, azok rendelkezéseivel semmi gond nincs, ellenben a „terepen” a mindennapi gyakorlatban már sokkal inkább. A privatizációs folyamat a végéhez közeledik, azt, hogy milyen eredményei vannak, nap mint nap tapasztalhatjuk a híradásokból. Nem kell elfelejteni azt sem, hogy az egész folyamatot milyen botrányok kísérték. Emlékezhetünk az aranđelovaci Knjaz Miloš cég magánosítására, amikor az akkori kormányalelnök a lakásán tárgyalt az általa favorizált beruházóval, ami után a svájci Danone vállalat szállt ki a versenyből, azután a belgrádi C-market eladása során a szlovén Mercator futamodott meg, de még számos hasonló példát felsorolhatnánk. A hazai befolyásos üzletemberek, akiknek nem állt érdekében a külföldi konkurencia megjelenése – és akikről utóbb bebizonyosodott, hogy a legnagyobb pártok pénzelésében is vastagon részt vállaltak – ilyen módon szabadon garázdálkodhattak. Felvásárolhatták az eladó vállalatokat, amelyekre jelzáloghiteleket vettek fel, eladtak minden mozdíthatót, nyomukban a munkanélküliek tömegei maradtak.
Komoly gondokat jelent az is, hogy első látásra ugyan a szerbiai munkás nemzetközi viszonylatban olcsó munkaerőnek számít, azonban a bérek után fizetendő adók és járulékok rontják a képet, amiért a reformok halogatása a fő vétkes, elsősorban a nyugdíjrendszer átalakításának állandó elodázása. Mint tudjuk, a rendszer akkor működőképes, ha egy nyugdíjas illetéke legalább 17 munkás bére után fizetett járulékokból áll össze, ezzel szemben Szerbiában minden munkásra jut egy nyugdíjas. Ez pedig komoly megterhelés a gazdaságra nézve.
Emellett néhány kivételtől eltekintve városaink sem tudnak kedvező feltételeket nyújtani a külföldi beruházóknak. Sok község vagy nem tud megfelelő telephelyet kínálni a beruházóknak – tekintve, hogy továbbra is várat magára az a törvény, amely definiálná az önkormányzati vagyont – vagy pedig a felkínált telephelyek infrastrukturális szempontból hiányosak – nincs vagy rossz minőségű út vezet oda, nincs kiépítve a villamos- a gázvezeték, amit a beruházónak kell finanszíroznia stb. Másrészt viszont sok esetben az önkormányzatok úgy jutnak bevételhez, hogy az ott lévő, jól működő cégeket a szükségesnél nagyobb adóterhekkel sújtják.
Példaként említsük a svéd IKEA bútorgyári óriást, amely évek óta vár a kedvező feltételekre, mivel szeretne megjelenni a szerbiai piacon, nem csak kereskedelmi üzletlánccal, hanem esetleg termeléssel is, viszont miután az állam illetékesei nem sokat tettek ebben az irányban, a svédek ma már a régió más országait vizsgálják.
A negatív példákat még sorolhatnánk, a történet lényege azonban, hogy a tőke csak ott jelenik meg, ahol biztonságban érzi magát, a fent felsorolt hiányosságokkal pedig a potenciális befektetők tisztában vannak, ezért inkább a szomszédos országokat választják, akik pedig itt vannak, azok – mint a fenti adatok alátámasztják – óvatoskodnak, a nyereségük jelentős részét biztonságba helyezik, hogy szükség esetén minél gyorsabban távozhassanak. Szökik a profit, ahhoz, hogy a kormányzó pártok teljesítsék ígéreteiket a nagyobb foglalkoztatottságra és a gazdasági növekedésre vonatkozóan, a valós problémák megoldására kellene összpontosítaniuk.
