Az ember gyomra felfordul, ha figyelemmel kíséri, mi történik Szerbiában kormányalakítási tárgyalások címszó alatt. Mindenki tárgyal mindenkivel, mindenkinek vannak vágyai, kifogásai, feltételei, mindenki elég jónak, sőt a legjobbnak tartja magát a hatalomgyakorláshoz. Az már sokkal kevésbé zavarja a hölgyeket és urakat, hogy az, amit ők művelnek, köszönőviszonyban sincs azzal, amit a világ civilizált részében demokráciának neveznek. Az, hogy a kormányalakítás szempontjából gyakorlatilag minden létező kombináció játékban van, nem más, mint a demokrácia megcsúfolása, a választói akarat semmibe vétele. Miként magyarázhatnánk egyébként azt, hogy az az ember, aki elveszítette az elnökválasztást, most mégis győzelemmé igyekszik ezt változtatni, a kormányfői szék elfoglalásával? Vagy pedig azt, hogy a megszégyenítően kevés szavazatot kapott pártok továbbra is magas tisztségekre tartanak igényt? Ennek egyértelmű az üzenete a választók felé: eljátszottátok a szerepeteket, rendes statisztaként elmentetek szavazni, most majd mi egymással kiegyezünk, a következő választásokig rátok nincs szükség.
Hiába szavazott a szerbiai polgár egyféleképpen, valaki vagy valami mellett, a tárgyalóasztalnál a programok, elképzelések helyét tisztségek és káderek veszik át, a két dolognak meg semmi köze egymáshoz. Egyesek a választások előtt örömmel konstatálták, hogy Szerbia végre nem két út közül választ, hiszen szinte minden párt ugyanabban gondolkodik: európai jövőben. Való igaz, hogy mindannyian ugyanazt nyújtják: a nagy büdös semmit. Európai integráció címszó alatt élősködnek a gazdaságon, az átlagembereken, miközben sehol sincs egy politikus, akinek akár egyetlen olyan elképzelése is lenne, aminek végrehajtásával az ország végre akár egy lépést is előbbre léphetne. Minden párt George Orwelltől kölcsönözte programját: „A hatalom célja a hatalom maga.”
A kilencvenes években a diktatúra, az infláció, a nyomor, a háborúk miatt a helyzet ugyan nehéz volt, de nem volt reménytelen. Tudtuk, hogy van kiút, hogy ez a helyzet nem tarthat örökké. Aztán sokadik nekifutásra sikerült megdönteni azt a rezsimet, amelyikről azt gondoltuk, ettől már csak jobb lehet. Nos, tévedtünk. Azok, akikre rábíztuk az országot, akiknek a feladata lett volna rendet tenni, a múlttal leszámolni, korántsem azért kerülhettek hatalomra, mert erre bármi is kvalifikálta volna őket, egész egyszerűen jókor voltak jó helyen. Vagyis: nem volt más alternatíva. Egy tucatnyi évet kaptak a néptől. A 12 év eltelt, s ha húzunk egy vonalat és összegzünk, akkor mit látunk? A lakosság talán szegényebb mint 2000-ben, egymillió ember munka nélkül van, a gyárakat, ahol dolgozhatnának, szétrabolták az új hatalomhoz közelálló „üzletemberek” és a hatalom, s már maga a túlélés is sokak számára bűvészmutatvány. Persze pozitív eredmények is vannak. 2000-es megváltóink közül azoknak, akik már felhagytak az aktív politizálással, jól menő vállalkozásaik vannak, természetesen állami megbízásokkal, minisztereink egyszerre több helyről kapnak fizetést, és sokaknak jobb lett, például újdonsült államfőnk, aki korábban Kragujevacon egy olyan házban lakott, amelyet a szomszédokkal kalákában épített, ma már egy fővárosi villa büszke tulajdonosa. Mert megérdemli.
Egészen néhány évvel ezelőttig sikeresen ámítottak bennünket, soha nem rájuk, hanem ellenlábasaik ellen szavaztunk. Mára azonban nem kell senki ellen szavazni, mindenki ugyanabba az irányba vinné Szerbiát. Csakhogy, miután eltűnt az, aki ellen kellett szavazni, nem született olyan, aki megérdemelné, hogy a többség mellette tegye le a voksát. A háborús uszítók, a nyerészkedők, a politikai paraziták amnesztiát kaptak, ma ők is az európai politikai „hívei”.
Mégis ki érdemli meg a polgárok szavazatát? A ma belügyminiszteri tisztségben tetszelgő egykori ifjúkommunista, a miloševići háborús uszító propagandagépezet akkori szóvivője, vagy a kollégája, aki az ország újjáépítőjeként soha nem fejezett be egyetlen felújítást sem, ma pedig az autópályákon flangál, és ugyanúgy határidőkkel ámít bennünket? Vagy koalíciós partnerei, akik közül az egyik az a közép-szerbiai kiskirály, aki annyira képzett, hogy azt hiszi, Beethoven kortárs zeneszerző, a tudományok doktora meg egészségházakat épít, a másik meg 80-on túl a nyugdíjakért harcol, miközben a kilencvenes években ő volt a szerbiai nyugdíjalap igazgatója? A bukott államfő, aki veresége után magasabb pozíciót szeretne elfoglalni, aki ugyan elment Srebrenicára és megtette a tőle elvárt gesztusokat, de gyakorlatilag sohasem határolódott el a nacionalista Szerbiától? Akinek a külügyminisztere állandóan lejáratta az országot? És akinek az ortopéd sebész végzettségű szabadkai miniszterének kezén keresztül milliók folytak át tisztázatlan körülmények között? Esetleg az a párt, amely korábban szakértői gyülekezetnek nevezte magát, amelynek elnöke 2000. október 5-e éjszakáján fegyveresen foglalta el a nemzeti bank épületét, maga a párt pedig az elmúlt évtizedben végig a gazdasági tárcákért volt felelős, ezáltal pedig az ország gazdasági leépüléséért is? Vagy a megmosdatott csetnikek, akiknek váratlanul lett egy államfőjük, aki szinte azonnal közölte, hogy Srebrenicán nem volt népirtás, Vukovár pedig szerb város? És aki egész véletlenül ott volt 1993-ban abban a horvátországi faluban, ahol a helyi horvát lakosokat sötét éjjel aknamezőre kergették? Akinek alelnöke a kilencvenes években a médiaterrort bevezető és végrehajtó miniszteri székben ült? Akinek a koalíciós partnere ma Moszkvában bujkál korrupciós ügyei miatt? És még folytathatnánk a sort.
Miközben az ország egyre mélyebbre süllyed az önmaga által generált válságban, addig a pártok egy klimatizált étteremben a húsosfazék körül tolonganak, a szájuk szélén lecsorgó pörköltlé pedig rácsöpög a fehér ingeikre. De legalább jó nekik. Legalább nekik jó.
A helyzet ma sokkalta reménytelenebb, mint a kilencvenes években volt. Ma igazi ellenfelek sincsenek. Mindannyiukat egy cél vezérli, mindannyian a bársonyszék karfáját szorítják görcsösen, és onnan a magasból tesznek az életszínvonalra, a szebb jövőre, Európára meg fejlődésre is.
Mi lenne a megoldás? Egy újabb október 5-e? Egy forradalom mindannyiuk ellen? De ki mellett? Ma Szerbiában forradalmat kizárólag a pravoszláv-konzervatív szélsőjobboldali szervezetek meg a szurkolói csoportok lennének képesek végrehajtani, attól meg az ég óvjon bennünket.
Úgy néz ki huzamosabb ideig érdemi változásra nem számíthatunk. Itt Szerbiában a májusi választásokat követően a reménytelenség évei jönnek…
