Egyes médiumokban már szinte címoldali számláló jelenik meg: 53, 54, 55…nappal a választások után sem alakult még meg az új kormány. Miközben a közvélemény – már annak is az a része, amelyet még foglalkoztat ez az olcsó cirkusz – a fejét kapkodja: szocialisták, Palma, LDP, Dinkićék, a boszniai Dodik, ki mindenki szól bele az ügybe, ki mindenkire mutogatnak mint a kormányalakítás kerékkötőjére, addig a többség nem veszi észre a nyilvánvalót.
Olyan ez, mint Rodolfó bűvészmutatványa: Figyeljék a kezemet, mert csalok! Az, aki vagy akik miatt a gondok vannak, nem más(ok), mint Boris Tadić és a Demokrata Párt. A pártelnök hideg zuhanyszerű második fordulós veresége alapjaiban rengette meg a pártot, amelyet most feszítenek a hosszú ideig szőnyeg alá söpört ellentétek. Noha 2012-ben, távol az egypártrendszertől (?) ilyen hivatalosan már nincs, a DP az elmúlt 4–6 év alatt állampárttá vált. Országos, tartományi és önkormányzati szinten is szinte kivétel nélkül minden struktúrát az ellenőrzése alá vont, szinte mindenhol „ott vannak”, ebből kifolyólag pedig maga a párt egy hatalmas, ellenőrizhetetlen rendszerré vált, olyan politikusokkal, akik végzik a dolgukat, és tudják, mit akarnak és sok olyannal, aki ott van, ahol a hatalom. Éppen ezért a DP-n belül zajló folyamatokra érdemes mélyebben odafigyelni, ez a párt a szerbiai politikai viszonyokat képezi le kicsiben. Boris Tadić elveszítette az elnökválasztást, a párt az országos parlamenti választáson második helyre került, és számos önkormányzatban is alulteljesítettek. Viszont van néhány szint, néhány ember, akik hozták a maguk eredményét, és ők azok, akikre érdemes odafigyelni.
Egyikük Dragan Đilas, a belgrádi demokraták vezetője, aki a fővárosban egyértelmű győzelmet aratott, így második polgármesteri mandátumát kezdhette meg a múlt héten. Az elmúlt négy évben Đilas nem irányította, sokkal inkább menedzselte a fővárost. Az egyébként sikeres vállalkozó úgy tekintett Belgrádra is, mint egy vállalatra, amikor rázós ügyeket kellett megoldani, az emóciókat félretette, és megoldotta azokat. Hogy csak a legnagyobb visszhangot kiváltó ügyet említsük: felszámolta a főváros szégyenfoltjának számító cigánytelepet a Gazela híd alatt, de megtette az első lépéseket a belgrádi metróvonal kiépítése felé is. Az ő irányítása mellett Belgrád jó úton halad afelé, hogy néhány éven belül korszerű, európai fővárossá váljon.
A másik sikerember Bojan Pajtić, aki Vajdaságban elért eredményével nemcsak a tartományban biztosított kis híján abszolút többséget pártjának, hanem a vajdasági eredménnyel mentette meg főnökét is, és a pártot is országos szinten a katasztrofálisabb vereségtől.
Goran Ješić Inđija polgármestere önkormányzati szinten szintén tarolt. Listája háromszor annyi szavazatot söpört be, mint a második helyre szorult haladó lista, ennek köszönhetően maradhat a polgármesteri székben. Ješić korábban a Szerbiai Polgári Szövetség tagja volt, később, annak megszűnésekor, vagyis az LDP-be történt beolvadásakor igazolt át a demokratákhoz, viszont, mint olyan ember, aki a saját terepén biztos lábakon áll, igazoltan komoly szavazói bázist tudhat a háta mögött, megtartotta jogát a saját véleményre. Többször is nyíltan kritizálta pártja vezetését, annak belgrádi központúsága és a Vajdasághoz való viszonyulása miatt.
A Demokrata Párton belül egy erjedés indult meg. Komoly viták vannak arról, hogyan tovább, az elnökválasztási vereséget követően jó megoldás-e a vesztes Tadićból mégis királyt csinálni, vagy inkább ellenzékbe kellene vonulni. Ugyanakkor azok az emberek, akik Tadić háta mögött állnak, és súgnak neki, igyekeznek semlegesíteni a másként gondolkodókat.
A Demokrata Párt ma egy keményen centralizált politikai szervezet, ahol a döntéseket egy szűk belgrádi kör hozza meg. A párt parlamenti képviselőinek túlnyomó része belgrádi, vajdaságiak csak mutatóban vannak a padsorokban. A fent felvázolt három ember e kör számára problémát jelent. Sikeresek, eredményesek és másként csinálnák. Ők jelképezik azt a politikai elitet, amely végre kimozdíthatná ezt az országot a gödörből, közülük is elsősorban Đilas, aki eredményorientált, kemény kiállásával már bizonyította, hogy hajlandó a rázós lépéseket is megtenni. Őt a pártot irányító szűkebb elit mindjárt az elnökválasztások második fordulójának másnapján semlegesíteni igyekezett, ekkor zajlott le egy kisebb visszhangot keltett incidens, amikor olyan hírek keltek szárnyra, hogy feloszlatták a DP belgrádi városi szervezetét. Ez egy puccskísérlet volt Đilas ellehetetlenítésére, ami kudarcba fulladt. Ami Pajtićot illeti, a belső források szerint 2008-ban már a párt főbizottsága őt szavazta meg szerbiai kormányfőnek, de Tadić nem tartotta tiszteletben ezt az eredményt, így került a székbe akkor Cvetković. Szintén belső források szerint a DP elnöke azért „pátyolgatja” Nenad Čanakot, mert rajta és jó ideje erőtlenné vált „autonómistáskodásán” keresztül igyekszik (sikertelenül) gyengíteni Pajtićot. Két dologtól tart ma többek között a Tadić-féle áramlat: az önálló gondolkodástól és a vajdaságiaktól.
A kritikák ellenére egy dolog világos. Szerbiában ma az egyetlen olyan politikai erő, amely képes lehet az országot megreformálni és talpra állítani, az a Demokrata Párt. Csak nem a mai formájában. A pártnak át kell esnie egy letisztuláson, el kell tűnniük a vezetésből a korrumpálódott, saját érdekeiket néző minisztereknek, polgármestereknek és képviselőknek, és olyan embereknek kell a kormánybotot magukhoz ragadniuk, akik nemcsak a saját mandátumuk végéig és a bankszámlájukig látnak, hanem világos, célorientált politikát folytatnak, amit készek végre is hajtani, akkor is, ha esetleg ettől nem lesznek annyira népszerűek. Ezt az áramlatot képviseli például a fentebb említett három ember is…
