A választások éjszakáján a legfergetegesebb ünneplést Ivica Dačić és párttársai rendezték. Volt tűzijáték, pezsgő, és a rezesek is húzták. A videofelvételeken jól látszik, Dačić önfeledten mulatott, első sajtótájékoztatóján pedig önelégülten nyilatkozott: „Az lehet, hogy még nem tudjuk, ki lesz az államelnök, de azt már igen, hogy ki lesz a kormányfő” – mondta, és nevetett.
Az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy a parlamenti választásokon harmadikként befutó szocialistáknak fontos szerep jár a következő kormányban. Ezt ki is használták, annyira, amennyire csak lehetett.
Nem véletlen, hogy csaknem másfél hónapos huzavona után jutottunk el odáig, hogy immár megvan a parlamenti többség, és várhatóan hamarosan megalakulhat a kormány. Ki gondolta volna még a május 20-a utáni napokban, hogy nem a demokratákat vagy a haladókat kéri majd fel a köztársasági elnök a kormányalakításra, hanem a szocialistákat.
Az elmúlt hetek történései érlelték meg ezt a helyzetet. A Demokrata Párt elvi megállapodást kötött a szocialistákkal a parlamenti többség kialakításához, ám nem voltak valami bőkezűek, illetve Dačićék étvágya annál sokkal nagyobb lett, semmint hogy megelégedjenek annyival, amennyi hatalmuk korábban volt, pedig nem is voltak megkerülhetetlen tényezők.
Úgy tűnik, a haladók kivárták a kedvező pillanatot, hogy Dačić belássa, sokkal nagyobb szeletet is kaphat a hatalmi kalácsból, mint amennyit a demokraták kínálnak neki. Számomra azonban sokkal inkább hihető, hogy már az első pillanattól fogva mindkét féllel tárgyalt. Természetes, hogy a haladók mindent a kezébe nyomtak, amit csak kért, hiszen hatalomra akarnak kerülni, és ez Dačić nélkül nem ment.
A sajtó már tudni véli, hogy Ivica Dačić nem csak kormányfő lesz, de egy személyben a belügyminiszteri posztot is ellátja majd, és a Szerbia Egyesült Régiói tömörüléssel együtt a haladók minden fontos belpolitikai tárcát a két pártnak adtak. Maguknak csak a nemzetközi vonatkozású posztokat tartották meg.
Az elnökválasztást követő napokban a közbeszéd egyik legfontosabb témája az volt, vajon hogyan tudja majd kezelni a haladó párti elnök és a parlamenti többséget alakító Demokrata Párt a köztük lévő feszültséget. Mert nyertes és vesztes együttműködését kívánta volna meg ez a felállás. De hamar túljutott mindenki a jóslásokon, mert következett Tadić vonakodása, hogy elvállalja-e a miniszterelnöki posztot, vagy sem. Nem véletlen, hogy Tadić csak hosszas rábeszélés után mondott igent. Tulajdonképpen vesztett ő is az elnöki megmérettetésen, és vesztett a pártja is. A választók nem úgy értékelték az elmúlt nyolc évet, ahogyan azt a demokraták mindent elsöprő kampányukban állították. A párthoz közelálló források szerint a másfél hónapos huzavona idején folyamatosan jelen volt az az álláspont is, hogy a Demokrata Pártnak nem kell vállalni a kormányzói szerepet, inkább ellenzékben kell maradnia, mert csak így tudják ismét felépíteni a pártot. Nem kevesen gondolják úgy, hogy a Demokrata Párt romokban hever.
Jelen állás szerint ellenzékben marad a Demokrata Párt országos szinten, a tartományban pedig abszolút győztes lett. A Vajdaságnak demokrata párti többségű kormánya lesz. Az a feszültség tehát, amit korábban a köztársasági parlament és az államelnök között feltételeztünk, most már úgy tűnik, szinte bizonyos, hogy a köztársaság-tartomány viszonyra száll át. Eddig sem volt felhőtlen a tartomány és Belgrád viszonya, miközben a hatalomgyakorló ugyanaz a párt volt. Vajon mit várhat most Vajdaság, ha a szocialisták meg a haladók kormányozzák majd az országot?
Dačić az egyik legintelligensebb és legravaszabb politikus Szerbiában – mondja róla Nenad Šebek. Az elmúlt években bámulatos munkát végzett: miután Miloševićet 2000-ben megfosztották hatalmától, a Szocialista Párt romokban hevert. Dačić újraépítette a pártot, s mint aki amnéziában szenved, egyszerűen elfelejtette, hogy éppen az ő pátja volt a „mennyei nép”, illetve a Nagy Szerbia elképzeléseknek nemcsak a kitalálója, de egy egész országnak a háborúba taszítója és nyomorba döntője is.
Dačić magabiztosan, új retorikával lépdelt a politikai színtéren. Pártelnökösködése idején megkétszerezte a tagság számát, ő maga pedig a lecsúszott és kiátkozott politikusból most az ország első embere lesz. Ehhez persze hozzásegítettek a demokraták is, akik főszereplői voltak a szerecsen mosdatásnak.
Kétségtelen, hogy az utóbbi négy évben belügyminiszterként pozitív dolgok köthetők a nevéhez, de az biztos, hogy a nemzetközi közvélemény vegyes érzelmekkel fogadja majd az európai integrációt hirdető kormányfőt, a hazai közvélemény pedig – akik még nem lettek hozzá hasonlóan amnéziásak – inkább fél, semmint örül, hogy Szerbiában ismét a szocialisták kerültek hatalomra.
