Semmi meglepő, de számunkra biztató sincs abban, hogy az utóbbi egy évtizedben tovább csökkent a szerbiai (vajdasági) magyarság létszáma. Nem is kevéssel, hanem több mint 36 000 fővel, s maradtunk – kis kerekítéssel – 254 000-en, szemben a fél évszázaddal ezelőtti 443 000-rel. Ötven esztendő alatt tehát mintegy 189 000-rel apadt a számunk, vagyis majdnem 43 százalékkal, s ha a mostanihoz hasonló ütemben folytatódik a tendencia, akkor a következő népszámlálásra megfeleződik a vajdasági magyarság száma az öt évtizeddel ezelőttihez képest.
Amiatt nem tekinthető meglepetésnek a népességfogyás, mert ez az irányzat évtizedek óta tart, sőt gyorsuló ütemet vett, s ebben a tekintetben csupán az utóbbi tíz év hozott némi, de nagy derűlátásra okot nem adó javulást. Az 1961 és 1971 közötti időszakban valamivel több mint 4 százalékkal fogyott az itteni magyarság, a következő népszámlálás már bő 9 százalékot mutatott, újabb évtized múltán ez a szám majdnem 12-re nőtt, majd az 1991. és 2002. év közötti időszak hozta a legfájdalmasabb eredményt 14,5 százalékkal. Ebbe kismértékben belejátszhatott az is, hogy ezúttal tíz helyett tizenegy esztendő múlt el a két fölmérés között, igazán mégsem ez a tény lehetett a döntő, hanem a háború miatti elvándorlás, ami viszont ekkorra befejeződött. S itt meg kell állnunk, nem is csupán egy szóra.
Akik a kilencvenes években elhagyták az országot, azoknak is legalább egy része szerepel a legújabb népszámlálás adatai között, növelve a magyarság létszámát, miközben legföljebb elenyésző részük tér esetleg valamikor haza. Az idősebbek emlékezhetnek még a hatvanas-hetvenes években történt nyugati kivándorlásra: a vendégmunkára távozottakat sokáig „ideiglenesen külföldön dolgozó”-ként tartották számon, mert azzal a céllal mentek ki, hogy kicsit „megtollasodjanak”, majd visszatérjenek. Sokáig hozták vagy küldték is a pénzt haza, itthon építettek házat, a végén pedig meggyökereztek új országukban, s nagy többségük ottmaradt. A háború elől menekülők viszont nem valamilyen időhatárba foglalható céllal távoztak, hanem a bizonytalanság miatt vagy kényszerből, s tovább csökkenti a visszatérés esélyét a munkanélküliséggel ötvözött gazdasági bizonytalanság.
Az emigrálás következményei sajnos nem egyszerűsíthetők le egyetlen népszámlálásra, hiszen vagy a hadköteles fiatalok költöztek ki, vagy pedig a középkorosztály tagjai családostul, s az akkori gyerekek azóta már szintén családot alapítottak, s az ő gyerekeik már nem a vajdasági magyarság megmaradásához járulnak hozzá. Ez is szerepet játszik abban, hogy Szerbiában a magyarság átlagéletkora a legmagasabb, az elöregedettség pedig előrevetíti a további népességfogyást. Az az adat tehát, hogy míg az előző évtizedben 14,5 százalékos volt a szerbiai magyarság létszámcsökkenése, míg az utóbbiban „csupán” 12,5 százaléknyi, korántsem biztos, hogy tendenciává válik, vagyis bizonytalan, hogy ha már a népességfogyás megállíthatatlan, legalább jelentősen mérséklődik.
A szerény gyermekvállalási kedv és a már egyébként is elöregedett közösség döntően befolyásolja a vajdasági magyarság jövőjét |
Nem kell ahhoz szociológusnak lenni, elegendő csupán a születési és a halotti anyakönyvezések számát áttekinteni, hogy megállapítsuk: a szerény gyermekvállalási kedv és a már egyébként is elöregedett közösség döntően befolyásolja a vajdasági magyarság jövőjét. Persze a harmadik tényező a beolvadás a már említett kivándorlás mellett. Széleskörű ismeretekkel rendelkező szociológusnak kell lenni viszont ahhoz, hogy olyan elemzésre vállalkozzunk, amely magyarázatot ad arra, miként hatnak a szociális és a politikai körülmények a magyar népesség alakulására. Gondoljunk csak arra, hogy a Vajdaságban éppen a hetvenes években ugrott több mint kétszeresére a mutató, a negatív százalékarány, amikor az 1974-es alkotmány is megszületett a mostaninál is sokkal nagyobb kisebbségi jogok szavatolásával, meg az életszínvonal is meredeken emelkedett fölfelé. Akkoriban vajon megnőtt a beolvadás, a viszonylagos jólét és szabadság elaltatta a nemzettudatot? S miért nem nőtt a gyermekvállalási kedv? Vagy mostanság köztudott, hogy a Felvidéken a hatalom végképp nem hordozza tenyerén az ottani magyarságot, ennek ellenére a miénknél kisebb arányban csökkent a létszáma, bár óriási a 11,9 százalék is. Elgondolkodtató „érdekesség” viszont, hogy Szlovákiában további ötvenezren (a 460 000-nyi magyar nemzetiségű mellett) a magyar nyelvet tekintik anyanyelvüknek.
Hiába állítjuk, hogy – a felmérések szerint – a magyarság körében a család a legfontosabb értékek közé tartozik, amikor legtöbbször az „előbb kocsi, aztán kicsi” gyakorlata érvényesül. Azt viszont nem mondhatjuk, hogy a nagycsaládok többségében a jólét miatt hoztak világra több gyereket.
Bonyolult tehát a népességfogyás kérdése, s a dilemmákra évtizedek alatt sem kaptunk igazi választ, megoldást pedig végképp nem találtunk rá, bár az anyaországi támogatások és a gyermekvállalást serkentő itthoni hézagos intézkedések nélkül – mert a szerbség sincs sokkal jobb helyzetben, csak éppen nem kisebbség – alighanem ennél is rosszabbak lennének a mutatók.
Közhelynek számít a megállapítás, hogyha nem lakjuk be ősi földünket, akkor belakja más, de ez a nemzetben (is) gondolkodókat nem vigasztalja, a bajokat felvillantó puszta tényközlés pedig nem sokkal visz előbbre a megoldás föllelésében. Hatalmas összefüggésrendszerben kellene hathatós intézkedésekkel jobbítani a helyzeten, mert ha borult égből jön is a villámcsapás – miként rendszerint szokott –, az legföljebb kevésbé riaszt meg bennünket, de ugyanolyan ártalmas és fájdalmas, mint a másik.
