Huszonkét év szünet után szombaton újra Szabadkán koncertezett a nyolcvanas évek élvonalbeli jugoszláv rockzenekara, a Parni Valjak. A közel háromórás koncertet kiemelkedővé, mássá, jobbá, emlékezetessé tette az a pozitív vibráció, az a jótékony energia, amely mindvégig belengte a helyszínt, az, ahogy Aki Rahimovski énekes kommunikált a közönséggel, ahogy mennyei boldogság terült el az arcán minden alkalommal, amikor a publikum helyette vagy vele együtt énekelte a jól ismert számok szövegét. Az az extázis, az a „másállapot”, ami a zenészek színre lépésének pillanatában megmarkolta a lelkeket, és úgy tartotta őket három órán át, sőt még attól is hosszabb ideig. A közönség soraiban pedig kamaszoktól nagyszülőkig minden korosztályt látni lehetett. Aki úgy érezte, ott a helye, az eljött.
De hasonló élmény volt néhány évvel ezelőtt a Bijelo Dugme belgrádi koncertjén ott lenni, vagy mondjuk, a Sziget Fesztiválon az Illés utolsó együtt zenélését végignézni.
„Jugonosztalgiások, visszasírják Titót” – legyintenek lehetőleg megvető arckifejezéssel és mélyen lesajnálva az embert azok az önjelölt, öntudatból túladagolt embertársaink, akik valamilyen okból távol tartják magukat az ilyen eseményektől. Pedig ha levennék szemellenzőiket, akkor megértenék a dolog lényegét. Azok az átlagemberek, akik megjelennek ezeken a koncerteken, valóban nosztalgiából teszik ezt. De nem Tito, az általa megtestesített személyi kultusz, a pioníravatások, a stafétaátadások vagy pedig a végtelenül unalmas és értelmetlen pártkongresszusok iránt éreznek nosztalgiát. Persze akik akkor és ott a lelkes tapsoló szerepét töltötték be, azok inkább ezeket a dolgokat sírják vissza, de most nem róluk van szó. Az egyszerű emberekről, akik egyszerűen csak tudtak ember módjára élni, dolgozni, szeretni, szórakozni, sírni, nevetni… Nekik nem az önigazgatás meg a testvériség-egység hiányzik, hanem az a légkör, ami a „langyos” nyolcvanas éveket belengte. Amikor az emberek alapállásból türelemmel és megértéssel viszonyultak egymáshoz, nem pedig rosszindulatúan méricskélték a másikat, mint napjainkban.
A Riblja Čorba vezetőjét, Bora Đorđevićet, aki a kilencvenes években vérmes szerb nacionalista lett, egy interjúban faggatták pálfordulásáról. „Azok más idők voltak. Akkoriban szerettük egymást” – válaszolt röviden, de velősen. Ezzel az egy mondattal mindent elmondott. Az éppen gyászos jubileumát ünneplő berlini fal ledöntése előtti években valami más volt a levegőben, mint ma. Akkor nem ezt a nacionalista, pénzsóvár, populizmussal, acsarkodással fertőzött levegőt szívtuk a tüdőnkbe. Az a levegő tiszta volt, felfrissülhettünk tőle, képesek voltunk optimisták lenni, pontosan tudtuk és éreztük milyen a boldogság, céljaink voltak, elégedetten feküdtünk le este és keltünk reggel, s ahogy Bora Čorba megfogalmazta: szerettük egymást.
Tisztelt elvtárs urak, ez a levegő az, ami az embereknek hiányzik, nem pedig a letűnt rendszer hordalékai. És ez az a levegő, ami ha csak rövid időre is, de belélegezhető ezeken a koncerteken. Mert a nemzetmentő vezérek a kilencvenes évek elején az emberéletek és márkamilliók mellett elsősorban a levegőt lopták el az emberektől, mert tudták, hogy azokat, akik légszomjjal küzdenek, könnyebb kordában tartani. És a két évtizede fuldokló embereknek igényük és szükségük van rá, hogy ha csak rövid ideig is, de jól teleszívhassák magukat egy szebb, jobb és békésebb világ levegőjével. Mert időnként mindannyiuknak jár egy lélegzetnyi tiszta levegő.
