Vasárnap van a füstmentes nap, amellyel hangsúlyozzák, hogy a dohányosoknak nincs joguk ártani nemdohányzó embertársaiknak. Cigizni rossz dolog és tényleg le kellene szokni róla, mert a dohányzással nemcsak magunknak, hanem a környezetünknek is ártunk. Ezt a rémisztő statisztikai adatok is alátámasztják. Dohányosként magam is nagyon utálom, ha az utcán sétálva valaki belepöfékel az arcomba, vagy a jelzőlámpánál várakozva a más bűzrúdjából áramló füst csap meg, és azt sem szeretem, ha valaki akkor gyújt rá az asztalnál, amikor ebédelek. Az sem szép, ha valaki nemdohányzó ismerősénél kérdezés nélkül gyújt rá. Ezek alapvető etikettszabályok, amiket illene betartani, sajnos nálunk még mindig hiányzik az emberek nagy részéből az effajta tudatosság. Haragszom rájuk, mert miattuk azokat a cigiseket is megpecsételik, akik betartják ezeket az íratlan szabályokat.
Néhány évre visszamenően minden munkahelyen elkülönülésre „száműzték” a dohányosokat. Ki kell állnunk a teraszra, az utcára, jobb helyeken viszont zárt termet biztosítottak a cigiseknek. Ez rendjén is van, semmi keresnivalója a füstnek az irodákban, hisz nem jó úgy hazatérni a munkából, mintha kocsmában töltöttük volna a napot. Ezek a bizonyos zárt helyek azonban eléggé elmarasztalóak. Még sosem ültem be olyan bagózóba, ahol rend és tisztaság uralkodna. Rendszerint ide pakolják be a régi bútorokat, mondván: azok úgyis jók lesznek nekik.
Előfordul, hogy az ötperces szünetekre összeröffenő társasághoz csatlakozik egy-két nemcigis, akik rendszerint beszólnak: már megint füstölögtök? Még nem jöttem rá, hogy mit lehetne erre konfliktus nélkül válaszolni, hisz egyértelmű a kérdező elé táruló kép. Nyilvánvalóan így próbál csatlakozni a beszélgetéshez, de nagyon rosszul indít, mert csak ellenszenvet vált ki, változtatni pedig úgysem fog a szokásunkon, mint ahogyan a cigisdobozokon található feliratok sem. Tudta, hogy hova nyit be, nem kellene meglepődnie azon, amit lát.
Erről egyébként mindig a Jóbarátok című amerikai sorozat egyik epizódja jut eszembe, amikor Rachel, az egyik hősnő új főnöke és munkatársa dohányzás közben fontos cégvezetési tudnivalókat cserélnek, és mikor Rachel rájön erre, csatlakozik minden füstös parolázáshoz, mert nem akar lemaradni semmiről. Az eddigi munkahelyeimen, de már a gimiben is észrevehető volt, hogy azok nagy része, akik cigiszünetre mennek, valamiért mindig lazábbak és viccesebbek. Sokáig nem láttam ennek összefüggését, pedig van. A munkájukat öt percre megszakító emberek csak ki akarják ereszteni a gőzt, ami sokat segíthet a teljesítményükön, de ilyenkor hangoznak el a legérdekesebb információk is, amik a legtöbbször nem a munkához köthetőek. Ehhez természetesen nem szükséges feltétlenül pont a cigarettához nyúlni, egy diétás kólával is elérhetnénk ugyanezt a hatást, de a nikotin nagy úr. Igazából minden cigis tudja, hogy rá sem kellett volna szoknia. Most meg bajban van, mert keresnie kell az öngyújtót, az elektromos töltőt, a hamutálat, és többet is kell költenie. A nikotinfüggőségnél azonban sokkal erősebb a pszichológiai függőség, mert a cigizés szociális tevékenység is. Öt perc szabadság, ezt az okot szolgáltatja nekünk a cigi, amitől vagy nem tudunk vagy nem akarunk szabadulni. Annyi biztos, nem csak a dohányfüstmentes napon kell odafigyelnie minden bagósnak a nembagósakra, hanem az év minden napján.
