Az akció már kevésbé attrakció

Év végi árleszállítás, karácsonyi kedvezmény, black friday, készlet kiárusítás, termékbevezető akció, ajándék vásárlás mellé, hármat vihet, kettőt fizet és még sorolhatnám, hány fajta feliratot látni az év szinte minden napján az üzletek kirakatain. Ezek a szavak és szófordulatok immár annyira elcsépeltek lettek, hogy már alig „hatnak meg” bennünket. Azt ugyan nem mondanám, hogy nem dőlünk be nekik, hisz jobb megvenni valami olcsóbban, mint a teljes árán, de csak akkor éri meg igazán, ha arra a valamire valóban szükségünk van. Ellenkező esetben nem spórolunk, hanem fizetünk, s néha ráfizetünk, mert otthonainkban csak gyűlnek és gyűlnek a feleslegessé vált tárgyak, amiktől egy idő után mozdulni sem tudunk. Erről George Carlin, amerikai stand-up komikus Stuff (A cucc) című műsorszáma jut eszembe, amiben elmondta, hogy az embereknek azért van otthonuk, hogy legyen hova pakolniuk a cuccaikat, a sok cucc miatt azonban nagyobb házat kell venniük, amit kulcsra zárnak, hogy senki el ne lopja meglévő cuccaikat, addig amíg ők új cuccot mennek vásárolni. Az előadó nem tévedett sokat, napjainkban egyre gyakrabban vásárolunk új tárgyakat ahelyett, hogy a régieket megjavítanánk, elektronikai berendezéseink napról napra elavultabbnak számítanak, mindig újabb modelleket vásárolunk, ki sem használva a már meglévő minden funkcióját. Szemétté vált tárgyaink pedig beterítik bolygónkat.

A vásárlásra serkentő „jó” ajánlatok arra sarkallnak bennünket, hogy egyre könnyebben és gyakrabban nyissuk ki pénztárcánkat. A fogyasztók nagy része tudja, hogy a kereskedők minden világnapot, alkalmat megragadnak, hogy százalékjelekkel csalogassák be őket üzleteikbe, ugyanakkor országunk lakosságának gazdasági helyzetét is jól ismeri minden forgalmazó, felismerték, hogy sokszor csak az akciósat veszi meg a vevő. Sok esetben könnyen feltevődhet a kérdés a vásárlóban, miszerint mennyit is érhet valójában a termék, ha arra folyamatosan egyre nagyobb kedvezményt adnak egyazon üzletben? Egy éve kinéztem magamnak egy retikült, amit végül nem vettem meg. Hogy miért nem, már nem jut eszembe. Akkor 2000 dinárba került, a napokban véletlenül ismét rábukkantam ajánlatukra, az idényvégi árleszállítás miatt most csak 500 dinárt kérnek érte. Ha az elsődleges áron veszem meg, a kereskedő legalább háromszoros hasznot zsebelhetett volna be, amivel még nem is lenne semmilyen bajom, hisz mindenki úgy találja fel magát manapság, ahogy tudja. Lelkiismeret ide, vagy oda. A nagyobb gond a valódi értékével van. Miből készülhetett, ha ugyanabban az üzletben ekkora a kedvezmény rá? Mennyire lehetett olcsó a munkaerő, aki kivitelezte? (Valószínűleg szegény ázsiai gyerekek dolgozhattak vele, de efelett sokszor szemet hunyunk.) Többségben vannak azok, akik gondolkodás nélkül lecsapnak az ilyen ajánlatokra, másokat inkább bosszantanak, és szerintem teljesen jogosan. Hazánkban és a szomszédos országokban is egyre kevesebb butikban vásárolhatunk minőségi termékeket, és itt elsősorban a ruházati cikkekre és dekorkozmetikumokra gondolok. Márkásnak mondott üzleteink többségében csak jobb hamisítványokkal találkozhatunk, amit az eredeti árán értékesítenek. Így a butikoknak egyáltalán nem okoz kihívást lefaragni az elsőként kínált összegből, a vevő pedig büszkén dicsekedhet új státuszszimbólumával a környezetében.

Az árleszállítások forgatagában és a kedvező árak zavarában többet veszünk mindenből, mint amire valójában szükségünk van. Számos módja létezik a vásárlási önmegtartóztatásnak. Például, ha nem az árát, hanem a minőségét nézzük az adott termékeknek, így nem kell sokszor keveset költenünk, vagy, ha mondjuk egyáltalán nem használjuk a bankkártyánkat, hisz tudva levő, hogy készpénzt sokkal „nehezebben” adunk ki a kezünkből, mint egy műanyag lapocskát. Másik módja, ami nekem eddig a legjobban bevált, a listaírás. Persze ez csak akkor lesz eredményes, ha szigorúan tartjuk magunkat a feljegyzettekhez. Tény, hogy a vásárlás egy örömet okozó cselekvés, de csak akkor, ha hosszú távon is boldogságot okoznak nekünk beszerzett tárgyaink.