Krimirajongó vagyok. Amióta az eszem tudom, falom a krimiregényeket, olykor abból az időből ellopva néhány félórát, amelyet alvással kellene töltenem, egy-egy ravasz krimifilm pedig szinte mindennél jobban megmozgatja, majd elernyeszti agytekervényeimet. Az viszont cseppet sem érdekel, hogy ki gyilkolta meg Jelena Marjanovićot, született Krsmanovićot. Az sem foglalkoztat, hogy volt-e szeretője, vagy sem, és még kevésbé érdekel, hogy a férje, annak családja, vagy esetleg ők mindannyian felelőssé tehetők-e a fiatal édesanya haláláért. Kizárólag az érdekel, hogy az elkövető – és minden más törvényellenes cselekmény elkövetője – a megfelelő törvényes büntetésben részesüljön. Szerbiai állampolgárként számomra az a fontos, hogy a bűncselekmények feltárásáért és a büntetőjogi eljárásokért felelős szervek végezzék a munkájukat, a gyanúsítottak, majd később a vádlottak bűnösségéről pedig kizárólag azok a szervek döntsenek, amelyek erre jogosultak.
Jelena Marjanović háromszoros áldozat. Elsősorban azé a személyé, aki meggyilkolta, másodsorban a sajtóé, harmadsorban pedig a politikumé. Az természetesen vitán felül áll, hogy az átlagember szívesen böngészi a fekete krónika rovatot, és mivel a média a médiafogyasztókból él, kínálatát az igényhez igazítja. Kertész Imre a következőképpen fogalmazott erről: „Az olvasót gyakran jobban érdekli a bűnözés, mint sok más, ugyancsak fontos társadalmi jelenség, és ráadásul a különböző bűncselekmények iránti kíváncsisága sem arányos azok előfordulási gyakoriságával. Természetes, hogy a sajtó igyekszik igazodni az olvasók igényeihez.” Másrészről az újságírók etikai kódexe pontosan meghatározza azokat a határokat, amelyeket a sajtónak nem lenne szabad átlépnie. Az etikai kódex az ártatlanság vélelmének és az áldozatok, valamint hozzátartozóik jogainak tiszteletben tartását egyaránt szavatolja. Etikailag elfogadhatatlan, ha az újságírók semmibe veszik a bűncselekmények áldozatainak és hozzátartozóiknak személyiségi jogait, valamint érzelmeit. Mindemellett az etikai kódex azt is megköveteli a sajtómunkásoktól, hogy csak biztos forrásokból származó értesüléseket osszanak meg a közvéleménnyel. Jelena Marjanović ügyében a médiumok java része ismét csak ignorálta ezeket az alapvető szabályokat. Vajon milyen jövő vár a gyanúsítottra, ha a vádemelést és a büntetőeljárás lefolytatását követően az illetékes bíróság esetleg jogerősen felmenti a vádak alól, miután az egyik országos napilap, egy pszichológus nyilatkozatára hivatkozva, címlapján pszichopatának nevezte a szóban forgó személyt?
A politikumon pedig mintha egyáltalán nem fogna a kritika, és ebben az ügyben is zavartalanul folytatta a néhány évvel ezelőtt megkezdett gyakorlatot, népszerűsége növelésének okán visszaélve emberekkel és eseményekkel. Aleksandar Vučić államfő, bár okleveles jogász, Zoran Marjanović letartóztatását követően jogerősen elítélt elkövetőként beszélt az egyelőre gyanúsított minőségében fogvatartott férfiról: „Nem értem, hogyan viseltethetnek egyesek szimpátiával az iránt a férfi iránt, aki több ütéssel betörte gyermeke édesanyjának koponyáját.” Ezen nyilatkozata mellett szinte eltörpül Aleksandar Vučić egyik másik, 2016 májusában, miniszterelnöki minőségében tett bejelentése, hogy „néhány nap múlva letartóztatják Jelena Marjanović gyilkosát”. Jó lenne tudni, hogy a világ demokratikus és fejlett országai közül vajon melyikben foglalkozik a kormányfő, vagy az államhatalom csúcsvezetésének más tagja egy-egy gyilkossági üggyel. Csakis annak kellene érdekelnie őket, hogy a hatáskörükbe tartozó hatóságok és egyéb állami szervek megfelelően végezzék a munkájukat.
A több száz, találgatásra támaszkodó médiatartalmat követően az ügy iránt érdeklődő újságíróknak mindenekelőtt talán azt a kérdést lenne érdemes megfogalmazniuk az illetékesek irányába, hogy igazak-e azok az állítások, amelyek szerint másfél évvel a bűncselekmény elkövetését követően egy magán kriminalisztikai laboratórium tárta fel azokat a bizonyítékokat, amelyek most a letartóztatáshoz vezettek. Nebojša Stefanović belügyminiszternek talán inkább erre a kérdésre kellene választ adnia, és nem úton-útfélen szörnyetegnek neveznie a különböző bűncselekmények elkövetésével gyanúsított személyeket – mert ez sem egyszer történt meg ezidáig –, illetve megmagyaráznia, hogy amennyiben ez így van, vajon mivel magyarázható, hogy a rendőrségi szakértők nem tárták fel ugyanezeket a bizonyítékokat.
