Gyermekkorom fényes emlékei közé tartoznak a vásárok, az utcánkhoz közeli színes kavalkád igazi eseménynek számított az óbecseiek életében is. Nem csillapodó lelkesedéssel olvastam hát Silling Léda kiváló néprajztudósunk Vajdasági vásárok és vásározók című, 2020-ban a Forum Könyvkiadó Intézet kiadásában megjelent kötetét. A szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet volt igazgatója korábban, 2016-ban megjelent Piacok, vásárok, emberek című kötetével már bejelentette mélységes-mély vonzódását és elkötelezettségét a téma iránt, újabb könyvével a történelmi hátteret, a történelmi meghatározottságot rajzolta meg a népeink életében fontos eseménynek számító vásártartási rend részleteiben.
A szerző a magyar vásártörténetek kezdetét a korabeli krónikák és a levéltári források alapján a XI. században István király korában jelölte meg, első királyunk határozta meg először a vásártartási jogot a templommal rendelkező településeken, 1007 és 1015 között ő adta ki a vásártörvényét is. Az ő korában a vásári bevételek kizárólag a királyt illették meg, ő azonban a jövedelem harmadrészét a monostoroknak adományozta. A vásárvám magánszemélyeknek való adományozása csak később, III. Béla uralkodása idején vált általánossá. „A XIII. századig leginkább csak hetivásárokról beszélhetünk, ahová a városközeli falvak lakói vitték eladni az árujukat. Az országos vásárok csak később alakultak ki, az első kettő a fehérvári és a budai volt” – emelte ki bevezető tanulmányában a szerző. A kereskedelmi utak mentén létrejött városokban, a polgárság kezében összpontosult a kézművesség, a kereskedés és az iparos műhelyek működése, a városoknak kellett hát kérniük a királytól a vásártartási jogot, melynek szigorú jogi keretekbe foglalt szabályai voltak. A vásárok az évszázadok során a kereskedelem, a mezőgazdasági termelés és a kézművesség fejlődése szempontjából is meghatározó jelentőségűek voltak.
A Bácska területén az egykori három szabad királyi város, Újvidék, Zombor és Szabadka szolgáltatnak történeti alapot a vásárok képéhez. Szabadka Mária Teréziától két alkalommal, 1743. május 7-én Prágában, és 1779. január 22-én Bécsben; a Tiszáninneni Királyi Koronai Kerület – Martonos, Ó-Kanizsa, Zenta, Osztrova (Ada), Mohol, Petrovoszelo, Ó-Becse, Szent-Tamás, Turija, Földvár – Ferenc császártól 1800. március 14-én Bécsben; Újvidék 1748. február elsején Mária Teréziától Bécsben; Versec Ferenc császártól 1804. január 27-én Bécsben kapott privilégiumlevelet; Zombor pedig 1749. február 17-én Mária Teréziától Bécsben kapott szabad királyi város rangot. Ezzel a ranggal együtt járt a vásártartási szabadalom megszerzése is. A vásártartási joggal együtt a városok a vásár jövedelmeit is megkapták, kapupénzt, helypénzt, mázsapénzt szedhettek a vásárra érkezőktől. Ezek a bevételek a városok összjövedelmének tekintélyes részét alkották. Újvidék Érdújhelyi Menyhért által közölt szabadalomlevelének a vásártartásra vonatkozó 14. pontja szerint: „Megengedtetik a városnak, hogy a saját és a szomszédos községek javára és hasznára hetenként kétszer: kedden és szombaton heti vásárt tartson s megszüntetve az eddig tartani szokott három országos vásárt, azok helyett négy évszaki országos vásárt tartson […]. Mindezeket azon jogokkal és kiváltságokkal, melyekkel egyéb szabad királyi városok tartják, egyúttal az azok után járó jövedelmet és hasznot beszedhesse és bírhassa a város.”
Nagybecskerek kereskedelmének fejlődését döntő mértékben meghatározta az 1767-es privilégiumlevél, majd I. Ferenc 1832-ben kiadott kiváltságlevele, amely szabad hetivásárok és három országos vásár megtartását engedélyezte. A XIX. században a város iparosai között a legtöbben voltak a szűcsök, a pékek, a vargák, a borbélyok, őket a kádárok, a cipészek, az asztalosok, a kovácsok és a törökmézesek követték. 1880-ban Nagybecskereken 573 iparos összesen 60 szakmát űzött, 1890-ben viszont már 589 iparost tartottak számon a városban. Silling Léda meglátása szerint „a mezőgazdasági termelés felaprózottsága és a kisipari termelés a kereskedelem jelentős része a vásárokon bonyolódott le”.
A Bácska és a Bánát területén az 1800-as évek vége és az 1900-as évek eleje tekinthető a vásárok virágkorának. Megtartásuk időpontja a történelem folyamán gyakran változott, leginkább egy-egy ünnephez kapcsolódott, melyet a katolikus és a pravoszláv kalendáriumok rendszeresen közöltek. Az országos vásárok és a hetipiacok rendjének betartása a községi elöljáróság feladata volt. Az évszakos vásárok tavasszal, márciusban és áprilisban kezdődtek, igazi gazdagságukat azonban májusban mutatták meg. „Ekkor indult meg a mezőgazdasági élet, ilyenkor eladták a télről megmaradt fölösleget, s beszerezték a tavaszi munkákhoz szükséges vetőmagot, facsemetét, szerszámokat és eszközöket.” Júniusban, júliusban és augusztusban a vásárok száma azután lassan visszaesett. „A betakarítás után, a legeltetés végén jött el újra a vásárok ideje, amikor már van mit a vásárra vinni, az eladott termény és a jószágok árából pedig fel lehetett készülni a télre. Október 28. Simon és Júdás napja az első télkezdő nap, a marhabehajtás végzőnapja, juhászfizető és -fogadó nap volt.” A Katalin-napi vásárban, november 25-én már a télre készültek a gazdák és a mesterek. A gazdasági évről a legtöbb gazda Márton-napján, november 11-én, készített számvetést.
A városok jövedelmének tekintélyes része származott a vásárok tartásából, ezért döntő jelentőségű volt a vásárra érkezők száma, az eladók és a vásárlók tekintetében egyaránt. A városok vezetése a hivatalnokok népes seregét – bizottmányi tagok, jegyzők, írnokok csoportját –, a helypénz-, a kapupénz-, a mázsapénz-szedők és a rendfenntartók tömegét rendelte ki a vásárok zavartalan lebonyolítására. Nem csoda, hogy a századok során Magyarországon is kialakult a vásárok néprajzi valósága, megjelentek mindazok a sajátosságok, amelyek megmutatták a vidék népéletének legfontosabb jellemzőit.
Silling Léda Vajdasági vásárok és vásározók című értékes munkájában a népélet eddig ismeretlen részleteit tárta az olvasók elé, könyve megkerülhetetlen része lesz a délvidéki magyarság történelmi önismeretének.
