1960 óta a muravidéki magyarság éves számvetésének egyik legfontosabb fóruma az esztendőzáró Naptár, melyben írók, történészek, újságírók és a közélet szellemi kiválóságai adnak számot az elvégzett munkájukról. Túl a hatodik évtizedén, a szlovéniai magyarok évkönyvének sorozata mára gazdag tárháza lett az irodalom és a népélet kincseinek, értékeivel méltán vívott ki tekintélyt nemzeti értéktáraink fórumán. Boldog pillanata hát az évkezdésnek a lendvai Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet és a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet közös kiadásában megjelent Naptár 2022 föllapozása.
Petőfi Sándor-emlékév lévén méltán került a kötet élére Patyi Zoltán Petőfi-emlékmorzsák Szlovéniából című írása, melyben a szerző szomorúan állapította meg: Szlovéniában a csentei emléktábla az egyetlen, amely Petőfi Sándor nevét őrzi. A beszámoló szerint a Muravidéken 1953-ban elsőként Dobronakon alakult Petőfiről elnevezett magyar kultúregyesület. 1979-ben a csentei hagyományápolók közössége Vlaj Lajos költő nevét vette fel, 1991-ben azonban ők is Petőfit választották névadójuknak, ekkor került a faluotthon falára a Petőfi-emléktábla. A tanulmány írója azonban méltán hiányolja a maribori Petőfi-emléket, hiszen a költő 1840-ben, 17 éves ifjúként átutazóban járt a vidéken, élményét A Dráván Marburgnál című versében így örökítette meg:
Zúgó habjaidba szórom
E virágfűzért,
Dráva! Hajtsd alá, s a partra
Tedd, midőn hazámba ért.
Bárha dúlt lesz akkorára
Dísze, s hervadott
És özönnel kelyhe nem hint
Szerte éden-illatot.
S mondjad: ilyen a honáért
Lángoló kebel,
Melyet a sors zivatarja
Tőle messze sodra el.
Petőfi Sándor versét Patyi Zoltán újra fölfedezte a magyar olvasóknak.
Abraham Klaudia Ahol a Kis-Kerka csörgedezik és magyar népdal zeng című írásából viszont kiderül, Domonkosfán is a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület gondoskodik arról, hogy megőrizzék a helyi népdalkincset és a népművészeti hagyományokat. A falu magyar határhoz közeli részét Bükkaljaként tartják számon, és a történelmi Őrség részeként jegyzik. Domonkosfa erősen ragaszkodik magyar gyökereihez, lakói örökségükként és kincsükként tekintenek a magyarságukra. A település legfontosabb nevezetessége a Szent Márton tiszteletére szentelt Árpád-kori templom, amely nagy valószínűséggel 1241 előtt épült. Itt élt és tanított Kercsmár Rózsa tanár, író és újságíró, akinek 1990-ben jelent meg Domonkosfa krónikája című falutörténeti monográfiája.
Šooš Peter 80 éve: A leventemozgalom kiszélesedik a Muravidékre címmel a délvidéki leventék történetéről írt tanulmányt. Az SzHSz Királyság területén Sokol néven jöttek létre ifjúsági tornaegyletek, melyek a sport mellett a szláv eszmeiség meghatározó alakítói, formálói voltak. Az alsólendvai Sokol egyesület 1921. március 21-én alakult meg. 1941. április 16-án a Muravidék is visszakerült Magyarországhoz, ezt követően a délvidéki leventék története augusztus 16-án vette kezdetét, ekkor alakultak meg az új parancsnokságok. A III. hadtest területét a Muravidék, Alsólendva és Muraszombat jelentette, a IV. hadtest a baranyai Dárda területére, az V. hadtest területe a bácskai városokra, Topolyára, Újvidékre, Zentára, Magyarkanizsára, Szabadkára terjedtek ki. A leventemozgalom célja az ép testű, ép lelkületű fiatalság nevelése volt. 1944-ben a leventéket is mozgósították, és az 1926-ban születetteket beosztották frontszolgálatra, közülük sokan a hadifogságot is megjárták. Hazatértük után a jugoszláv hatóságok fasiszta szervezet tagjainak tekintették őket, az igazolást követően besorozták őket a néphadseregbe.
Abraham Klaudia „Az hajt, hogy tudásomat, a tapasztalataimat átadjam a gyerekeknek” című írásában Gál Erzsébetet, a pártosfalvi tanárnőt mutatta be az olvasóknak, aki büszkén vallja: a pártosfalvi iskola az elmúlt 35 év során az élete részévé vált. „A magyaróra nálam nem arról szól, hogy be kell magolni valamit, nálam a gyerekek gondolkodjanak. Én mindig arra vagyok kíváncsi, hogy a gyerek mit látott a műben.” A tanárnő elmondta, munkája során a gyerekektől mérhetetlen szeretetet és boldogságot kapott.
Göncz László A felsőlakosi Dragosics-házaspár emlékei címmel a Lendva-vidéki magyar közösség egyik legismertebb családjához tartozó Dragosics-házaspárral készített mélyinterjút. Dragosics István 1937. április 8-án tehetősebb parasztcsaládban született Hosszúfaluban. A helyi elemi iskolát 1943–1944-es tanévben magyar osztályban kezdte, a magyar történelmet és az irodalmat azonban nagyanyja kis házi könyvgyűjteményéből ismerte meg. A negyedik osztály után, az 1948–1949-es tanévben iratkozott a lendvai algimnáziumba, ahol három évig tanult, az ötödik osztályát azonban már a muraszombati gimnáziumban végezte. Az 1950-es években a városban még mindenütt beszéltek magyarul. István legszebb emlékei közé tartozik a Szapáry-várkastélyban berendezett könyvtár, amelyben a magyar könyvek 85 százaléka Hartner Nándor könyvtárának a maradványa volt. István a ljubljanai agráregyetemen szerzett diplomát.
Dragosicsné Horváth Mária 1944. szeptember 8-án, Csentén született. A helyi, muravidéki történelmi eseményekről és a magyar történelem mélyebb összefüggéseiről a tanulmányai során alig hallott valamit. Elmondása szerint „az ő korai gyermekkora idején környezetében sajátos légkör uralkodott, a falusi emberek a kisebbséggel összefüggő, valamint egyéb társadalmi dolgokról ritkán beszélgettek egymás között. Ha néha mégis sor került erre, leginkább szűk körben és csendesen tették, hogy senki meg ne hallja.” Mély nyomot hagytak benne az 1950-es évek magyar–jugoszláv konfliktusa során támadt félelmek. Mária a muraszombati tanítóképzőt végezte el, tanítani a dobronaki általános iskolában kezdett. „A kétnyelvű oktatási modellt a muravidéki magyar emberek megkérdezése nélkül vezették be, és annak keretében a magyar mint oktatási nyelv szerepe a kezdetektől másodrendű volt”, ami a magyarság kisebbségérzetét, másodrendűségét tovább mélyítette.
Emberi sorsok, magyar közösségi tragédiák tűnnek föl a Naptár 2022 írásaiban, ám mindegyikük közös vonása a példamutató helytállás, az ember teremtő szándékának diadala.
