Dékány András Matrózok, hajók, kapitányok – Kalandok az Adrián (1958) című könyvének ifjú hősei, a fiumei Nautica tengerészeti akadémia egykori növendékei csodálatos tengeri utazásokról álmodtak, s miközben naponta hallgatták a magyar hajózás legendás hőseinek történeteit, elképzelt vitorlásaikkal távoli, egzotikus tájak titokzatos világának szépségei felé hajóztak. Nem is kellett messzi vidékekre utazniuk a Quarnero maga volt a mesék öble, bármerre is néztek, mindenütt nyüzsgött, kavargott az élet!
Egy alkalommal a természetrajz tanáruk – aki egyben a fiumei biológiai intézet igazgatói posztját is betöltötte –, Garády Viktor „bácsi” elvitte őket kedvenc megfigyelőhelyére, a Gallon sziklaszigetre. Erről a szigetről nevezték a hajósok a kitűnő tudóst Signor Gallonnak. A szigeten az ifjakat Bojnak, a poliphalász fogadta. „Lépjetek be – intett a küszöbön, de mivel szigetlakó volt és szörnyű babonák rabja, ráköpött a küszöbre, mondván –, legyen hozzátok jó szívvel Mac-Maljic és Mora, a fekete asszony!” Mint megtudták, Mac-Maljic tréfás kedvében az egyik szigetről a másikra száguldozik, mindenféle gonosz móka szülője, óvakodni kell tőle, nehogy a markába kerüljön az ember. Mora, a fekete asszony pedig a szigetek boszorkája, nagyon a kedvébe kell járni, mert akire megharagszik, az veheti is a sátorfáját, hogy más tájon keressen életlehetőséget. „Akkor még nem tudtam, micsoda kincs egy sziget, egy kunyhó, és egy olyan öböl, ahol minden úgy kerül eléd, mint a terülj asztalkám történetében” – írta emlékei között bolyongva Dékány András, ifjú tengerész. „Most, annyi évtized után látom jól az én dalmata-uszkok barátom arcát”, aki titokzatos legendák, hiedelmek és babonák ismerője volt, történeteiben a viharfecske Carey-anyó csirkéjeként szerepelt, s a tengerészek legnagyobb ellensége az árbocrúdba kapaszkodó lidérc volt.
„Hosszú időnek kellett elmúlnia – írta a könyv szerzője –, míg észrevettük, hogy van nemzetiségi kérdés is Fiumében.” Az olaszok főleg kereskedők, vállalkozók és iparosok, ügyvédek és orvosok voltak, a magyarokból és az osztrákokból került ki a hivatalnoki gárda, a különböző állami szervek alkalmazottai. A lakosság többsége azonban horvát, dalmata és szlovén származású volt; a szláv ajkúak a gyárak, a kikötő munkásai voltak, továbbá hajósok, halászok, piaci árusok, kiskereskedők. Köztük, és a polgári-hivatalnoki réteg között a háborús indulatok egyre mélyítették a szakadékot. Erről az akadémia növendékei azonban semmit nem tapasztaltak: „azért szerettük a szláv eredetű fiúkat, barátainkat, osztály- és akadémiai társainkat, mert valahogy egyet jelentettek a tengerrel, a csodás Adriával, a szélben kibontott vitorlákkal haladó bark-hajókkal, a távoli kikötőkkel, minden kereskedelmi hajós szíve vágyával: a szabad kikötőkkel!”
1918. október végén azután befejeződött a világháború, összeomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, és Fiume sorsa egy időre bizonytalanná vált. A frontokon elhallgattak a fegyverek, helyettük a városokban szólalt meg a forradalmak lármája. „Tanár úr kérem, az előbb sortűz volt – mondta okoskodva Grofcsik Béla. – Horvát katonák lövik a kaszárnyát!” Fiumében a fellázadt katonák a kormányzósági palotához vonultak, melynek védelmére a polgári iskolából a tengerészgyalogságot rendelték ki. Néhány különös, idegesítő nap következett – a kormányzóságon megkezdték a csomagolást, és intézkedés történt, hogy két különvonat induljon el azokkal, akik elhagyják Fiumét. A Nauticán is megjelent a falragasz: a magyar fiúk lehetőleg induljanak haza. Fiume utcáin horvát és olasz fegyveres alakulatok csaptak össze, hol olasz, hol horvát lobogó lengett a városháza tornyán.
A Nautica tanárai közül is többen csomagoltak. Csak a Zágrábból érkezett „szegény, jó igazgató” nem tudta, mit tegyen. Neki nem kellett sietnie, de féltette a növendékeket, féltette az utca haragjától a magyar fiúkat. Aztán megalakult a horvát-szerb-szlovén nemzeti tanács, amely november elsején eldöntötte Fiume Jugoszláviához történő csatlakozását! Este fáklyásmenet ünnepelte a tanács határozatát. A hónapokkal korábban a városba érkezett magyar tengerésznövendékek sokáig nem tudták, mitévők legyenek. Horváth Feri azt mondta: „Én amikor ide jöttem, már döntöttem, tengerész leszek! Lehet, hogy nem maradok tovább a Nautica hallgatója… de tengerész igen. Erre születtem, talán jut hely nekem valamelyik hajón. Én nem megyek haza, öreg szüleim vannak, szegények, nem mehetek a nyakukra!” Dékány András Zollerrel, a társával úgy döntöttek, maradnak. Ha nem a Nauticán, akkor elszegődnek valahová hajósinasnak. „Mindegyik szeme könnyes volt, mindegyik torkát a sírás fojtogatta. Mind, kivétel nélkül búcsúztak a várostól és a tengertől.” Az iskolaszolgától, Daniló bácsitól tudták meg, hogy a Jadran sóner a várost elhagyni kívánóknak kínál menekülési lehetőséget.
Hamarosan összeállt a Jadran legénysége, és az ifjaknak a Nautica helyett egy sóner lett az otthonuk, és hazájuk a tenger. „Három hónappal ezelőtt, amikor Dénes bácsi lemutatott a Karszt magasáról, hogy amott a tenger, és néhány színes vitorlát láttunk a kék vízen, dehogy is sejtettük, hogy rövid idő múltával a kék víz hajósai leszünk. Gyerekfejjel. Igen, gyerekfejjel, de egy becsületes, kitűnő, talpig férfi, gondos, atyai keze alatt.” És a menekülőket hamarosan megtalálták a legendás történetek, köztük a legcsábítóbb: a Rabatta János idején az üldözött uszkokok elrejtett kincseinek titka. „Hogy mi minden van benne, azt még pontosan nem tudom, de a régi hajós törvény szerint: kalózúton mindenki részese a zsákmánynak! És mi most rövidesen kalózúton leszünk! A legtöbben itt uszkok utódok vagyunk, még te is Sottomarina, hiszen zengi vagy, ott születtél, ott él most is a családod!” Novembert jelzett a naptár, s az Adrián ez a bóra ideje. „Szépséges, csendes este volt. […] Lassan elveszett a messzeségben Zeng, mint ahogy elveszett a messzeségben Fiume is!” A fiúk szótlanul néztek a messzeségbe: vajon mi lehet Anton úrral, a fiúkkal, a szertárral, a Gomilával, a Corsia Deák platánjaival? – zárta a Matrózok, hajók, kapitányok – Kalandok az Adrián című önéletrajzi ihletésű könyvét Dékány András. Közben Fiume utcáin fegyverek ropogtak, így kezdődött a tengerparti város történetének olasz korszaka.
