Herczeg Ferenc egyike azon íróinknak, akiket időnként elő kell vennem ahhoz, hogy megőrizzem lelki kondíciómat. Teszem ezt most is, 2021. szeptember 22-én, nem kerek, 158. születésnapján, mert tudom, elsőként ő hozta be a magyar irodalomba a Bánságot, és vele együtt a délvidéki világ emberének derűjét és gondjait. Első műveinek megjelenésekor, az 1890-es években még kiadó volt a Jókai örökség, amikor egyszerre hárman is letették névjegyüket az irodalom asztalára, s a nagy mesemondó történeteit Mikszáth Kálmán a tót atyafiak fölvidéki országlásában, Gárdonyi Géza az Alföld elesettjeinek sorsában, Herczeg Ferenc pedig a délvidéki Bánság jómódú birtokos osztályának éppen pusztuló, szétfeslő világában szőtte tovább, kétségtelenül komorabb színekben, felelőtlen közönyében és végzetes dermedtségében mutatva be kora Magyarországát.
Herczeg Ferenc a szülővárosáról, Versecről mindig a szeretet, a ragaszkodás, nem egyszer a rajongás hangján szólt, legyen szó A hét sváb (1916), a Pogányok (1925) című regényéről, vagy színművei közül a legkiválóbbakról. Első jelentősebb művében, az 1890-ben megjelent Fenn és lenn című önéletrajzi ihletésű regényében már benne van az a különös világ, ahogyan a verseci Várhegy tetejéről ő maga látta – vagy inkább látni szerette volna – a szülőföldjét. A regényében a maga ifjúságáról szólt, a történetet azonban kellő módon ünneplőbe öltöztette. „Valami olyanfélét csináltam a múltam emlékeivel – írta emlékiratainak első kötetében, az 1933-ban A Várhegy címmel megjelentetett munkájában –, mint a délibáb a legelő gulyával: fölemeltem, a feje tetejére állítottam, gyöngykagylófénnyel bevontam. A hősök az én személyes barátaim és ellenségeim, délvidéki kis kúriák, polgárházak és tiszti szállások lakói, amelyek azonban mind áttekinthetők a Várhegy tetejéről.”
Boros-Keve városára már ráborult az alkony árnyéka, a távoli országból hazaérkezett idegen, Kun Attila mégis mosolyogva lépte az utcák kövét. A Pogányvár felé haladt, melynek kéményén még egy elkésett napsugár remegett. Londonból érkezett, ahol a Kelet-Afrikában szerzett tudományos kutatásainak eredményeit szerette volna könyvbe foglalni, de váratlanul erőt vett rajta a honvágy, mely azt súgta neki: az otthon a legalkalmasabb hely a fáradalmak kipihenésére. Kun Attila érkezésekor nem is sejti, hogy hazatérése mennyi kínt és megpróbáltatást hoz a számára. Boros-Keve városának, mint ahogyan az Al-Duna vidéke jelentős részének Lovrich Lázár, a Délvidék leghatalmasabb sertéskereskedője volt a korlátlan ura. A nép azonban csak Pokrócz Lázárnak nevezte válogatott gorombaságai miatt. „Csordáit a Tiszában és a Dunában úsztatta, hajcsárai tilinkózva bandukoltak Rácország szívéből Budavárig.” Apja a napóleoni hadjáratok idején alapozta meg a vagyonát, és szerzett a gazdagságával bárói rangot az udvarnál. A bárók tulajdonát képező Lovrich kastély mélységes-mély titkokat őrzött néma falai között, urai csak elvétve néznek le Bécsből a családi birtokukra. Most azonban ott szövődik homályos, nehezen értelmezhető kapcsolat Kun Attila és a Lovrich-lány, Etel bárónő között, akinek „széles vállai és karcsú dereka kifogástalan hajlású vonalakban szöktek elő a háttérből, egész lénye az üde, illatos ifjúság, az erőteljes báj varázsát lehelte”. Csak bonyolította a helyzetet, hogy a közeli Pogányvár elfüggönyözött ablakai mögött Attila gyermekkori szerelme, Jolán is egyre gyakrabban emelte szeméhez a keszkenőjét. „Amaz büszke szépségével, nagyvilági modorával, a gyermekkora óta megszokott fényűzés kellemes keretével, minden ízében a hercegnő leánya, szoros barátságuk ellenére is bizonyos ingerlő tartózkodást tanúsított, a másik nyugtalan, elhamarkodott, jelentéktelen gyermekleány, csak egy szikrára van szükség, hogy lángra lobbanjon és karjaiba repüljön annak, akit szeret.” Föloldhatatlannak látszó helyzet, amely elől csak menekülni lehet – Attila tehát vonatra ült, és meg sem állt a fővárosig.
A boros-kevei kastélyban történtek óta harmadfél év múlt el, Kun Attila, a népszerű és kiváló hírlapíró jelentős tekintélyt vívott ki magának az országgyűlés fiatal tagjainak sorában is. Ez a Kun akar valamit! – súgtak össze a háta mögött, miközben a mérvadó körök zavara félelmetesen kezdett nőni. Kun Attilára fényesen emelkedő pályáját azonban egy végzetes párbaj kettétörte, Zalkovszky herceg halála rá nézve messzire ható következményekkel járt. A hercegnek a fővárosi polgári körökben számos hódolója akadt, ezért történhetett, hogy minél tisztább fény esett az elhunyt sírjára, annál sötétebb árnyba borult Kun Attila alakja. Az ifjú hírlapíró úgy érezte, nincs már helye Budapesten – egy régi adóssága szólítja őt Boros-Kevére. A lelkében visszhangzó hívó szónak engedelmeskedett, amikor ismét vonatra szállt. „A lapály felett tavaszi szél csattogtatta szárnyait, a nádas zúgva hajlongott. A vasúti töltés mentén varjúsereg emelkedett fel, lomha szárnycsapásokkal lendülve a ködös magasba. A római sáncra dűlő cigánysátorból barna arcok bámultak a futárvonat után, amely a sápadt reggeli fényben zakatolva sietett délnek, a kevei róna méhébe.” Megérkezésekor előtte emelkedett a hegység a török várral, a város, amelynek apró házai félénken lapultak hatalmas temploma körül. Kun Attila hazaérkezett, hogy újra kezdje az életet. „Amint a kocsi lassan végigdöcögött a főutcán, melynek alacsony, virágos ablakai mögött halkan suttogott a kisvárosi élet, Attilát egyszerre csodálatos látomány szállta meg. Tegnap Jolánnál járt, a leány fehér kötőjével kacagva futott eléje. Ma ismét Jolánhoz megy, és a leány ismét kacagva fog karjaiba repülni. Ami pedig tegnap és ma között történt, az egyike volt azoknak a félelmetes álmoknak, melyeket a Gondviselés sötét éjjel azért bocsát ránk, hogy véget vessen kételyeinknek és édessé tegye a verőfényes napot.” Hajnalra azonban kiderül, a vándor ide is megkésve érkezett. A kevély férfi lehajtotta fejét és keservesen sírt. Bárók, hercegek, dölyfös kereskedők és lármás katonatisztek serege vonult el fölötte, s Kun Attila megértette, végre a saját kezébe kell venni sorsa irányítását. Mint ahogyan Herczeg Ferenc is ama végzetes párbaj utáni vívódásai nyomán lelte meg a maga helyét a magyar világban – s lett íróként a halódó Magyarország krónikása.
