Becses útikönyvem, a Kincses kalauz – Tájhangok (2020) című kötet, melyre mostanában gyakran rábízom magam, szülővárosomat, Óbecsét az 1751-ben a határőrvidék helyén létrejött Tiszai koronakerület székhelyeként tartja számon, s a XIX. századi látványos fejlődését a központi szerepének tulajdonítja. Ám hiába volt Óbecse bőven termő határa a bácskaságunk számon tartott éléskamrája, Zombor, a megye székhelyének szellemi hatása a Tisza vidékére már nem jutott el – írta Herceg János Visszanéző (1979) című kötetének egyik szép fejezetében. „Becsét ugyan összekötötte Kiss József csatornája Zomborral, de személyforgalmat régen sem bonyolítottak le a partjai között lassan úszkáló hajók. Csak búzával, homokkal, kenderrel megrakott uszályokat lehetett látni” –, a lélek, a szellem, az irodalom nem ezen az úton járt. 1906 óta ugyan vasút is összekötötte a megyeszékhelyet a Tisza-parttal, Verbásznál azonban – ahol kicserélődött a nép –, már érezhető volt egy másik világ kezdete, Szenttamás után pedig mintha már a Tisza levegője áradt volna be a vonat ablakán. „Még a báránybőr sapka is másképpen állt a parasztok fején; a beszédük is meglassúdott, elnyújtottabb lett, mintha a súlyos és lomha Bánát az elválasztó folyón átcsapva egyszerre diktált volna tempót és elfojtott indulatot, úgyhogy a hang is halkabb lett, és megfontoltabb a szó.” S ahogy Zombornak nem, úgy Szabadkának és Újvidéknek sem volt döntő hatása a Tisza-vidék népére, amely a történelmi örökség nyomán, a századok során kifejezetten Szeged vonzásába került. Ipari, kereskedelmi és szellemi életét eredendően a Tisza folyása határozta meg. A történeti forrásokban az óbecsei révről először 1238-ban történik említés, amikor IV. Béla király Becse falut, a tiszai révet meg a szomszédos Churlach (Csúrog) helység várjogát kivette a bácsi várispánság kezelése alól, és a fehérvári templomos lovagrendnek, a kereszteseknek adományozta. Kalapis Zoltán Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (1993) című munkájában azt is megemlíti, Nagy Lajos király 1377-ben a kereszteseket megerősítette birtokukban, viszont 1419-ben Zsigmond király a törökbecsei várral, a rév- és vámjoggal együtt Brankovics György szerb despota birtokába juttatja. A jeles tiszai erődöt, a becsei várat a török az 1551. szeptember 15-én kezdődött heves ostrom során foglalta el és rombolta le, és lett azt követően közel két évszázadon át a vidék könyörtelen fosztogatója.
Újabb fölvirágzást Óbecsének az 1867-es kiegyezést követő, polgári fejlődés évtizedei hoztak, amikor lelkes tanítók, jegyzők és jogászok, lapszerkesztők és egyházi méltóságok szorgalmas munkájukkal megteremtették annak a gazdag kulturális virágzásnak a föltételeit, melynek értékei alapján ma is számon tartjuk a Tisza-parti várost. Az országos hírű Szulik József mellett a korszak ünnepelt költője volt Szászy István, a város szeretett orvosa, akinek Tiszavirágok című verseskötetét 1897-ben az Ó-Becsei Közlöny című lap szerkesztősége és kiadóhivatala jelentette meg. A kötet egyik gyöngyszeme a Perő Terka című ballada, melyben a költő egy fiatal asszony és Báthi Ferke tiszai molnárlegény titkolt szerelmét énekli meg:
Zúgó orkán szánt a vízen,
A malom is reszket;
Piczi sajkán Perő Terka
Evezője veszteg…
Csapkodó hab veti, hányja
S egyre lejjebb hajtja…
Most fordul föl!... Most merül meg!...
– Örök isten, könyörülj meg!...
Könyörülj meg rajta!...
Szászy István a Perő Terka című balladáját a „népéletből vett elbeszélésnek” nevezte, s a tragikus történethez megtalálta a megfelelő költői nyelvet is. Mint ahogyan megtalálta egyházi énekeiben a nép hangját Mezey János kántor uram is, aki 1830-ban Ó-Becsén kezdte a szolgálatát, a szabadságharc bukása után, 1850-től ugyan Kun-Szent-Mártonban élt, 1865-ben azonban visszatért Ó-Becsére, ahol gazdag kántori-énekszerzői pályája után, 1880. június 13-án halt meg. „Örökszép énekeit és melódiáit nemcsak öregapáink énekelték áhítattal, hanem unokáik is buzgó lélekkel éneklik azokat, nemcsak itt, a Vajdaságban, hanem több, magyarlakta táj templomaiban is” – olvasom a Tiszavidék 1927. június 5-i számában az Emlékezzünk régiekről című írásban. 1853-ban megjelent Énekes könyvének egyik kiragadott ékessége az Ínség idején című éneke: „Nézz le menyből könnyeinkre, / Üdvözítő Jézusunk! / Összekulcsolt kezeinkre, / Kik Te hozzád kiáltunk, / Napkelettől napnyugatig / Ragyog irgalmas neved, / Bízhatunk hát halálunkig, / Mert kegyes a Te szíved.” Mezey János azonban nemcsak lírai dalköltő volt, hanem szorgalmas népének-gyűjtő is, aki sok szép éneket és dallamot mentett meg a feledéstől. Kora irodalomtörténete alakját Faludy Ferenc, Tárkányi Béla, Szulik József, Endrődi Sándor és Rudnyánszky Gyula társaságában vélte látni – nem méltatlanul.
Óbecse hírnevét öregbítette a századforduló éveiben-évtizedeiben a dalszerző Allaga Géza, Kovács Huszka Ferencz plébános uram, az országos hírű botanikus, és Balaton Géza tanító is, akinek a népiskolai használatra írt Magyarország történelme rövid kivonatban című, 1873-ban Kalocsán megjelent tankönyvének – az 1876-ban megjelent német fordításával együtt – nem kevesebb, mint 14 kiadását tartja számon az irodalomtörténet. „Igazi minta-tanító volt – írta róla a Tiszavidék című hírlap 1931. július 5-i számában Fárbás József Balaton Géza tanító című írásában. – És ez nagy szó akkor, amikor tudjuk, hogy a Tisza-mente, de maga Óbecse is arról volt nevezetes, hogy kiváló néptanítók működtek itt egy teljes emberöltő előtt.” Az ő nyomukban járt Osztrogonácz Ferencz is, amikor 1894-ben a bács-bodrogh-megyei népiskolák III. osztálya számára megjelentette Földrajzi előismeretek és Bács-Bodrogh-megye rövid leírása című, ma is haszonnal forgatható munkáját.
Ők – és pályatársaik – voltak azok, akik valahol a Tisza és a Ferenc-csatorna találkozása környékén a századforduló évtizedeiben sajátos népi kultúrát teremtettek, s akikről Herceg János Előjáték (1975) című kötetében az eltűnő bácskaiságunk lényegét keresve írta: „a becsei Allaga Géza nótáinak hangja szűrődött ki az esti kocsmaajtók résein mindenütt a Bácskában, és Szászy István szelleme ugyancsak ilyen éjszakában szálló dalfoszlányokban ismételte kísértetjárását a szülőföldön”. Ha odahaza járok, magam is hallani vélem az éneküket.
