A Kincses kalauz – Tájhangok (2020) című kötettel a kezemben különös kertekben járok mostanában, melyekben illatos fűszerek selymes pázsitjai mutatják meg a járható utakat. Bazsalikom-, levendula- és babérligetek mentén keresem az előttem járók lépteit – és nem is haszontalanul. Elfeledett alakok lépnek elém az időből, és hosszan mesélik a történeteiket: írástudók, papok, nevelők, mesterek, csillagászok és tenyérjósok bízzák rám a titkaikat azzal a feltétellel, hogy őszinte szószólójuk leszek. És én boldogan teszek ígéretet arra, hogy az otthoni tájainkon a könnyen feledők előtt megidézem az emlékeiket. A Délvidék történetének lényeges vonásait megindító fegyelemmel sorolta fel nekem, az olvasónak Király Pál főgimnáziumi tanár A gárda című ünnepi beszédében, mely 1896-ban, az országalapítás ezeréves jubileuma alkalmából Egy év a Délmagyarországi Tanítóegylet Fehértemplomi Fiókegyletének életéből című millenáris emlékfüzetben jelent meg. „Nincs hazánknak egyetlen vidéke, mely annyi küzdelemnek, annyi változásnak és annyi csapásnak lett volna kitéve, mint a miénk” – írta a jeles tanár történelmi számvetésében. Ez az a föld, amelyen Szent István, később Szent László védte a kereszténységet a pogányok ellen; ez a föld, amelyen Róbert Károly vitéz seregei vonultak az áruló Bazarád megbüntetésére. Itt egyesítette a nagy Hunyadi vitéz seregeit a török ellen, és itt adta meg Lotharingiai Károly a megszálló török seregeknek az utolsó halálos döfést.
Időközben kunok pusztították a vidéket, s rendre kifosztották az átvonuló keresztes hadak is. „A tatárjárás idejében Kádán vezér hordái lepték el, irtva a különben is gyér lakosságot; 1416-ban Ikah, boszniai bég dúlja földünket; Ali basa 1463-ban látogatta meg csordáival; borzasztó látogatását Iszkander társaságában 1476-ban megújítja; 1480-ben újra törökök garázdálkodnak a tájainkon. A mohácsi vésznél is kivette vidékük a maga részét a hazafiúi kötelességek teljesítéséből. Nemzeti nagylétünk nagy temetőjénél vérzett el Perényi temesi főispán, Tomori érsek, s a nemzet reménye: bandériumunk ifjúsága, virága.” A török jármot közel 200 évig kellett tűrnie vidékünknek, mely e hosszú idő alatt csaknem teljesen elpusztult, magyar lakossága elveszett, meghalt, elmenekült. „A föld pusztán állott, s vadvizek és mocsarak támadtak a rónákon.”
Midőn 1697-ben Zentánál, majd 1716-ban Temesvárnál a szultán seregei vereséget szenvedtek a keresztény hadaktól, s a váraink ormáról a török félhold aláhanyatlott, nagy volt az öröm és lelkesedés az egész országban, kivált a Délvidéken. De az öröm nem tartott sokáig, III. Károly osztrák császár a fölszabadított területet nem az anyaországhoz csatolta, ahová 500 éven át tartozott, hanem Ausztriához, s mint ennek egyik melléktartományát, katonai kormányzás alá rendelte. Első kormányzója Mercy Florimundus Claudius volt, aki ugyan újjászervezte a vidékünkön az életet, a magyar ügyeknek azonban vajmi kevés szolgálatot tett. Helyreállítva a hőn vágyott nyugalmat, az elnéptelenedett vidéknek lakosságra volt szüksége, megkezdődött hát a különböző népek betelepítése. „Az új lakosság legkivált Mainzból, Würtenbergből, Bajorhonból, Alsó- és Felső-Ausztriából, Steier-, Porosz- és Szászországból, Csehországból s a Szepességből jött, legtöbben ingyen telket s kiváltságokat nyerve.” Közöttük elvétve akadt csak magyar települő. Az ősi birtokos nemesi családoknak, akik visszavágytak e sokat szenvedett vidékre, birtokaik megváltását a bécsi udvar teljesíthetetlen feltételekhez kötötte, s így, teljesen új lakosság lépett a kiszorultak helyébe, más kultúrával, más gondolatokkal, más törekvésekkel és más világnézettel. Ezt a vegyes lakosságot, mely később a szerbekkel és oláhokkal egészült ki, német nyelvű hivatalnokok által irányított „osztrák intézményekbe burkolták”, katonailag kormányozták, és az udvari előírások szerint szabályozták az életét.
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc bukása után Szerb Vajdaságként létezett a tartomány, s a katonai határőrvidék csak 1872-ben szűnt meg, amikor végre tényleg az anyaországhoz csatolták. Deákék ekkor kezdték megszervezni a Délvidéken is a magyar közigazgatást, iskolákat alapítottak és megteremtették a magyar kulturális intézményeket. Közben azonban sok évszázad hasznos munkája ment veszendőbe, „a magyar nyelv, s a magyar állameszme huzamos ideig volt itt a hamupipőke sorsára kárhoztatva”. A nemzeti újjászületés korában, az 1867-es kiegyezést követő fél évszázad során, a Nagy Háború kitöréséig a magyar kultúra korábban soha nem látott, pazar fölvirágzását teremtette meg a magyar polgárság.
Ennek a teremtő polgárságnak köszönhető, hogy a táj meghatározó jegyeit magán viselő, a közösség szellemi tartalmait megmutató, teremtő munkájában a hagyományaiból is merítő délvidéki magyar irodalom ma oly pazar színekben létezik. Hiszen a magyar tájban élő ember sorsproblémái a Délvidéket is sokszínűvé, sokarcúvá tették: a Bácskán belül a Tisza-vidék fölismerhető módon őrzi a szegedi kirajzás sötétbordó hangulatát és emlékeit, a Duna mente hagyományvilágát a svábok és a bunyevácok dohánybarna valóságának közösségi jegyei színezik, a Drávaszögben pedig ma is fölismerhető a mocsárvilág mélyén rejtőzködő paplakok hitvitázó lakóinak századok óta itt maradt, alkonykékbe játszó, lidérceket idéző emléke – és akkor még nem is szóltam a Bánság aranysárga tágasságának hangulatáról, vagy a szlavón vidékek aszúérlelő, mediterrán ragyogásáról. Csak a műveltség és a hagyományok nyílt vállalásának kérdése, hogy a táj színeiből mit és mennyit vall a magáénak a szülőföldjéhez ragaszkodó, annak sorsában osztozó író. S ha szerencsétlenségünkre a XX. században – gyarmati kisebbségiként – újra nem a történelmünk sötétebb évtizedeit éljük, a szabad megszólalás lehetősége sokkal erőteljesebben mutathatta volna meg e balladás vidék minden fájdalmát, szárnyaló csodáit, és a boldog alkotókedve nyomán született, pazar virágoskertjeit. A XX. század döntő évtizedeiben azonban a kötelező boldogság festett kulisszái között éltünk, ezért e hazug és álságos valóságból a sorsunkból fakadó keserűségünk az irodalmi nyilvánosság elől többnyire az esti fohászainkba menekült.
