A Zoknik a csilláron, életek hajszálon (2013), a Libatoll és történelem (2017) és a Mi történt Écskán? (2019) című köteti után Várady Tibor Népellenes mosoly (2021) címmel a nagybecskereki Várady ügyvédi iroda mintegy másfél évszázada őrzött periratai alapján immár a negyedik irattári történeteket feldolgozó könyvét jelentette meg. A Várady ügyvéd-nemzedék harmadik tagját elsősorban az iratokból kiolvasható történetek, és a történetekben kiforrott emberi sorsok ragadták meg, miközben maga is tisztában van azzal, hogy az iratok fölé hajolva, a papírra rótt sorokat betűzve valójában a lehető leghitelesebb formában jelenik meg maga a történelem; ezúttal a második világháború alatti és utáni évek világának tragikus eseményei. A kötet Bevezetőjében maga a szerző Örkény István Megszabadulni a hétköznapoktól című írása nyomán fogalmazta meg: könyvében olyan idők történeteit igyekszik bemutatni, amikor az emberek nem csak a hétköznapoktól, hanem a hétköznapok színpadától is igyekeznek megszabadulni. „Mert a történelem színpadán vannak kényszerszereplőkként. Vagy odaterelt kényszerszereplőkként a színpad előtt. Aki meg akar szabadulni, és ki akar lépni ebből az életből, az a hétköznapok felé indul. Egyes utcákban, kapubejáratokban, udvarokban vannak még ottfelejtett hétköznapok, bár ezek már inkább egy képzelt világra hasonlítanak.” A kibontott történetekről írta A. Sajti Enikő: belőlük egy hajdan virágzó, de mára már eltűnő bánáti közösség történetei kelnek életre, olyan történetek, amelyeknek lassan az „emlékezethordozói” is elfogynak; hiszen napjainkra a „magyar emlékezet a fennmaradás küszöbére érkezett”.
A gyermekkor világát idéző utca, s egy ablak emléke nyomán kerekedik ki a Népellenes cinikus mosoly című írás története, Csepcsányi István evangélikus lelkész büntetőügye. Csepcsányit az ügyész 1945. augusztus 17-én azért hallgatta ki, mert a szomszéd, Božović Sava feljelentése szerint a megszállás alatt, „amikor csak híre kelt, hogy el fognak jönni Horthy honvédjei, a vádlott feleségével együtt virágot vásárolt, és elment, hogy várja őket”. A „fölszabadulást” követő napokban pedig, amikor a Vörös Hadsereg bevonult a városba, a vádlott a lelkészlakás ablakából „csúfondáros cinizmussal nézte vonulásukat”. A tárgyaláson az ügyész „népellenes mosoly”-ként minősítette Csepcsányi lelkész arckifejezését. Egyébként pedig Csepcsányi a német megszállók kedvence volt, „együttműködött a megszállókkal”. Az ellene irányuló indulatnak azonban története volt: a kihallgatási jegyzőkönyv szerint ugyanis Csepcsányi volt az oka, hogy 1935-ben az addig közös evangélikus egyházból kiváltak a németek és a magyarok, s így magukra maradtak a szlovákok. Csepcsányi Istvánt a nagybecskereki kerületi bíróság 1947. november 25-én egy év szabadságvesztésre és kényszermunkára ítélte.
A társadalmi berendezés megdöntésének kísérlete Szajánban című írásban idézett ügyirat szerint kilenc fiatal olyan szervezetet alakított, melynek célja, hogy erőszakkal döntse meg a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság társadalmi berendezését. Az persze most sem volt világos, hogy valójában mit is csináltak, Kabók Andort és Zombori Albertet azonban másfél év szabadságvesztésre és kényszermunkára ítélték. Branko Đurićot, a módosi népi tanácsnokot, a helyi tejcsarnok igazgatóját pedig azért jelentették föl, mert „a néphatalom előtt elrejtett két fasiszta származású kocát és hét fasiszta származású kismalacot, egyben a fasiszta németek lágerbe vitele idején meg nem engedett módon jutott két férfiinghez, négy gatyához és egy ezüst tálcához”. Đurićot mégsem ezért ítélték el, hanem mert egy bizonyos Katarinát, a rezsőházi gyűjtőtáborból az általa vezetett tejcsarnokba napi munkára kirendelt asszonyt a népvagyont megkárosító előnyökben részesítette, megengedte ugyanis, hogy a tejcsarnok népkonyháján étkezzen. Emellett, a feljelentő szerint Katarina napi pihenéskor a díványon aludhatott, míg a többi „lógerosnő” csak a padlón kaphatott helyet. A bíróság Đurićot három év szabadságvesztésre ítélte, s az ítéletet lezáró pecséten az állt: S. F. S. N. (halál a fasizmusra, szabadság a népnek).
A Lederer-ügyek című fejezetben azután a proletárhatalom a maga teljességében mutatta meg a valódi arcát. 1946. szeptember 14-én a Szabadkai Kerületi Bíróság hirdetett ítéletet Lederer György és felesége, Rainprecht Magda büntetőügyében. A vád szerint mindketten A nép és állam ellen elkövetett bűncselekményről szóló törvényt sértették meg azzal, hogy a megszállás alatt téglagyárat működtettek Ókanizsán. A zsidó származású, római katolikus vallású Lederer Györgyöt hét hónap és tizenöt nap börtönbüntetésre és kényszermunkára ítélték. Feleségének, a magyar és római katolikus vallású Lederer Magdának hat hónap és tíz nap börtön és kényszermunka jutott. Az ítéletet dr. Gyetvai Károly, a Szabadkai Kerületi Bíróság elnöke mondta ki. Bűnüket tetézte, hogy Lederer Arthur és Lederer György a német megszálláskor Csókán hatalmas uradalommal rendelkeztek. A németek bevonulásakor ők átszöktek a Tiszán és Zentára menekültek, majd tovább mentek Pestre. 1945 tavaszán jöttek vissza, hiszen Csókán és Kanizsán volt a vagyonuk, ott volt a korábbi életük is. Arra egyikük sem számított, hogy ők az új hatalom szemében is ellenségek maradtak; Várady Tibor szerint nem látták, hogy „az új világ nem a régi maradványaira épül, a múlt nem is létezik már”. A csókai szalámigyárat, a nagybirtokot, a híres szőlővel együtt előbb a németek vették el, a „felszabadulás” után pedig jött a kisajátítás, az agrárreform, az államosítás, melynek nyomán újra elveszett minden. Ledererék Angliába, majd Dél-Afrikába távoztak.
Eltöprengve az iratokból kibontakozó sorsok felett, Várady Tibor megfogalmazta a felismerést: az egykori peres eljárások emberei régen eltűntek az időben, csak a történelem maradt meg, illetve hát voltaképpen ezek az emberek voltak a történelem. Egyetlen történet sem áll tehát magában, minden egyes eseményt az elfogadott törvényes rend, a társadalom hitelesnek vélt értékrendje határozza meg. Akinek pedig még voltak illúziói az „emberarcú szocializmus”-ról, az olvassa el a szerző Népellenes mosoly című kötetét.
