A napokban megakadt a szemem egy magyar honlap címén. Inkább nézek egy hazai bajnokit, mint az El Clásicót – mondta valaki. Nem fontos, hogy ki, egyébként az írást el sem olvastam. Meg tudom érteni azt, aki így gondolkozik, és megérteném akkor is, ha éppen a fordítottját mondja. Tudom viszont, hogy egykor, talán ötven évvel ezelőtt, ha választanom kellett volna egy Vojvodina–C. zvezda bajnoki vagy a Real–Barcelona között, nehezen döntöttem volna. Ha megoldható, legszívesebben mindkettőre elmegyek. Ma viszont egyikre sem. Az elsőről például a hétvégén nem is tudtam, hogy műsoron van, utóbbit azért a tévén néztem.
Kölyökkoromban Újvidéken minden meccsre kijártam. Ott voltam az országos teniszbajnokságon, a Vojvodina és Novi Sad, gyakran a kis fociklubok meccsein is, a kézilabdakupa egy döntőjén és a Magyar Szó Kupa női kosárlabdatornán a Vásárcsarnokban, a Partizan kosarazónői hazai bajnoki meccsein a Telepen, az első találkozón az újvidéki műjégpályán, atlétikai versenyeken a városi stadionban, asztaliteniszen az Egységben…
Amikor a laphoz kerültem, nagyon élveztem, hogy immár ingyen mindenféle meccset megnézhetek, tetejében nemcsak Újvidéken, és még pénzt is kereshetek vele. Mindenfelé voltam az egykori Jugoszláviában, és külföldön több mint húsz országban.
Nem tudom, miért, nem gondolkoztam róla soha, idővel ez a szenvedély elhagyott. Egyre kevesebb meccsre és versenyre jártam, ha csak tehettem, megválogattam. A Vojvodina egyetlen focimeccsét sem néztem például élőben az utóbbi 25 évben. Más sportokat igen, de csak elvétve kedvtelésből, nagyobbára kizárólag munkából kifolyólag. Megrögzött tévés sportrajongó maradtam. Valószínű, hogy idővel igényesebb lettem, s a minőségnek adok előnyt, abból pedig a képernyőn sokkal több van, mint az újvidéki pályákon és csarnokokban. Esetleg teniszre és atlétikára lehetne könnyen elcsalogatni, amelyre viszont a városban nem nagyon adódik alkalom.
Mások is így lehetnek vele, mert tudom, hogy a sportnak egyre kevesebb nézője van. Ha nem lennének a szervezett „profi” szurkolói csoportok, ha csak a belépőjegyet fizetők számítanának, még Belgrádban is az ürességtől konganának a lelátók, nemhogy Újvidéken. Akik mennek, azok egy része is csak divatból teszi. A legutóbbi Davis-kupa-meccs első napján is, amíg Đoković játszott, csaknem telt ház volt, amikor viszont Troicki került sorra, pár százan ha maradtak.
Könnyebben mozdulok ki otthonról egy jó komolyzenei hangversenyre, amelyből ugyan nincs sok a városban. Vagy például a napokban Kertész Imre írói esten jártam, és nem bántam meg. Holott azzal egy időben volt a tévén a Dortmund–Liverpool-focimeccs.
