A szocialista Jugoszláviában, nemkülönben más hasonló berendezésű országban, előszeretettel hangoztatták, hogy a sport nagymértékben hozzájárul a rendszer tekintélyének növeléséhez. Ez, persze, nem lehetett igaz, hisz senkit sem kápráztatott el a kimondottan férfias keletnémet úszónők vagy szovjet atlétanők látványa, ám a trófeák meglehetősen gyanús módon történő halmozása csak fokozta a propaganda erejét. Mivel Jugoszlávia mégsem volt képes a kimagasló eredmények nagy mennyiségére, a sport reklámcélú felhasználása a nagy versenyek rendezése felé irányult. Az akkori hatalom nem sajnálta a befektetést, kerül, amibe kerül, csak legyünk a lehető legjobb vendéglátók. Ugyanakkor arra is figyelmet fordított, hogy a versenyek megrendezése céljából csodálatosnak hitt stadionokat és csarnokokat építsen, és arra is, hogy e tekintetben az ország, amennyire csak lehet, egyenletesen fejlődjön. A kosárlabda-vb-re épült Ljubljanában a Tivoli, az asztalitenisz-vb-re Szarajevóban a Skenderija, az úszó-vb-re kapta mai formáját Belgrádban a Tašmajdan, Split és Zágráb teljesen megújult a mediterrán játékokra és az Universiadére, Újvidék megkapta a SPENS-et, majd mindennek a csúcsa az 1984-es téli olimpia volt Szarajevóban.
Néhány évvel később megváltozott a rendszer, ám a szokás maradt. Az új politikai tényezők a sport esetében ugyanazt csinálták, mint az előzőek. Idővel ugyan kiderült, hogy a nagy befektetések jórészt nem voltak ésszerűek, a tévedést azonban nem illik bevallani, még akkor sem, ha kiderül, hogy fogytán a pénz.
A volt Jugoszlávia, a fentiekkel összhangban, hagyományos és színvonalas versenyek házigazdája volt. A legnépszerűbbnek a kosárlabda, a kézilabda és az asztalitenisz számított, Rijekán emellett motoros nagydíjakon, Planicán és Kranjska Gorában síelőversenyeken látták vendégül a világ színe-javát. Divatos lett a tenisz is, a küzdősportok, a röplabda és az atlétika is. Mindebből csaknem semmi sem maradt. A szlovénok ugyan még síelnek, Zágrábban pedig még erős a Hanžeković-emlékverseny. Az asztaliteniszért és a kézilabdáért már nem kapkodnak, olimpiákról és nagy focirendezvényekről szó sem lehet, s még a sakkolimpia sem vonzó már. Olvasom a napokban, hogy Zágráb lemondta a februári fedett pályás tenisztornát. A magánszponzorokat csak úgy érdekli, ha a város csaknem a költségek felét fedezi, de nem kér a haszonból. Ilyesmiről réges-régen már Iljf és Petrov is írtak. A könyvben működött, a valóságban mégsem megy.
