A csuri vagy veréb már az ősemberrel is együtt élt a kőkorszakban. Otthonosan érzi magát az ember közelében, bár a településeken kívül is megtelepszik, de ritkábban. Néhány évtizede még rendszeresen lehetett látni az utak mentén álló fák lombkoronájában az ágvillákba rakott, zárt, gömb alakú, száraz növényi részekből, fűszálakból mesterien megformált verébfészkeket. Kisebb telepek is kialakultak egy-egy fa koronájában. Ilyen fára rakott fészekben költő verebekkel napjainkban már csak elvétve találkozhatunk, ha mégis, akkor valamelyik falusi vagy külvárosi ház udvarán, kertjében álló fán vannak ezek a verébfészkek, megint csak az ember közvetlen közelében.
A házi veréb fogyatkozásával újabban már az egyre inkább háziasodó mezei veréb is ott szedeget a baromfiudvarban a tyúkok körül, a disznóólban csipeget a röfi vályújából. A kisebb termetű rokon kisebb repedésekben, faodúkban is költ, jól feltalálja magát az épületek zugaiban. A verebek a különféle magvak mellett nagyon sok rovart és rovarlárvát, azaz hernyót is elfogyasztanak. Különösen a fiókatáplálás idején jelentős a rovarpusztítása, mert a felcseperedő kis csuriknak fehérjetáplálékra van szükségük, hogy kifejlődjön a röpülésre alkalmas izomzatuk. Nem véletlenül állította Hermann Ottó, híres magyar természetbúvár már több mint száz évvel ezelőtt, hogy nincsen hasznos vagy káros madár, csak szükséges, arra szükséges, hogy végezze azt a feladatot, amit a Természet rászabott.
Valamikor túlbecsülték a gabonatáblákon okozott verébkártételt. Kínában például a múlt század hatvanas éveiben, a hírhedt kulturális forradalom idején tűzzel, vassal irtották a verebeket. Az okos elvtársak ráérő idejükben kiszámították, hogy rizsaratás előtt a verebek hatalmas károkat okoznak a nemzetgazdaságnak, bűnbakká kiáltották ki a verebet a rizshiány okán fellépő éhezés miatt. Mert, ha egy veréb naponta csak tíz szem rizst fogyaszt is el, a sokmilliós verébállomány kártétele évente a tonnák ezreivel mérhető – okoskodtak a pártvezetők.
Megszületett az általános verébirtási rendelet, minden szinten, mindenki a verebeket hajkurászta, csapdákkal, hálókkal és minden létező eszközzel irtották az apró szárnyasokat. Rizsből azonban továbbra sem termett elegendő, sőt a lakosság még inkább nélkülözött. Értetlenül álltak a jelenség előtt, pedig jó ötletnek tűnt a verébirtás. Ahogy fogyott a verebek száma, egyre több rovarkártevő károsította a vetést, és kevesebb rizs termett. Idővel azután felhagytak az értelmetlen verébpusztítással.
Az oktalan verébirtást magam is megtapasztaltam gyerekkoromban. Suttyó kölyökként az idősebb kamaszokhoz csapódva csavarogtunk falunk határában. A nagyobbak már légpuskát is hoztak magukkal. A múlt század hetvenes éveiben hirtelen megszaporodtak a légpuskák, könnyen be lehetett szerezni. Nem volt engedélyköteles és az ára sem volt boros, a kamaszok közül egyre többnek volt csehszlovák légfegyvere. A menő srácok mindegyikének volt „nagycseszkója” ahogyan a légpuska nagyobbik, erősebb rugóval rendelkező változatát nevezték akkoriban a fegyver boldog tulajdonosai.
A „nagycseszkóra” azután leginkább a házi verebek csesztek rá. Akkoriban gyakorta lehetett látni 3–4 fős fiúcsapatokat, amint légpuskával a kezükben portyáznak a faluban. Mindenre lőttek, ami mozgott, legfőképpen a verebek és a galambok tolla repült. De macskák után is odapörköltek. Megtörtént, hogy egész füzér verébzsákmányra tettek szert, de hogy azután mit kezdtek a halomra lőtt szerencsétlen tollas apróságokkal, nem tudom. Magam is vásároltam a barátomtól egy használt „nagycseszkót”, leginkább céllövészetre. A falusi fiatalok sporttalálkozóján rendre jó helyezéseket értem el légfegyver-lövészetben. Apám véletlenül áthajtott Wartburgjával a földön heverő légpuskán, és elgörbült a fegyver csöve.
Egyszer gyerekfejjel még sült verebet is ettem. Annak idején még voltak igazi telek, nagy hóval és ilyenkor egész csapat szánkózó gyerek verődött össze a téglagyári hosszú lejtőn. A nagyok persze ide is magukkal hozták a légpuskájukat, verebet is lőttek, nem is egyet, majd amikor már fázott a társaság, tüzet raktak és tollastul megsütötték a lelőtt verebeket. Én is megkóstoltam egy ilyen feketére égett sült verebet. Az elszenesedett toll átható illatát még ma is érzem az orromban, ha felidézem az oktondi cselekményben való részvételemet.
BELGRÁD JELKÉPE, A VERÉB
Az 1456-os dicsőséges nándorfehérvári ütközet alkalmával a várat védő Szilágyi Mihály és a hozzá csatlakozó Hunyadi János serege visszaverte az ostromló II. Mehmed török szultán túlerőben lévő katonáit. A várból kitörve Kapisztrán János szerzetes kereszteseivel végső csapást mértek a törökre. A keresztény seregek diadalával hosszú időre megállították a hódító török előretörését.
A legenda szerint a vár körüli harcmezőn a rengeteg elesett katona holtteste között egy három nyílvesszővel átlőtt verebet is találtak, a veréb ezzel az „önfeláldozásával” lehet, hogy három ember életét mentette meg. A történet nyomán vált Belgrád város szimbólumává a házi veréb. A déli harangszó ezek szerint nem csak a várvédők, hanem a veréb dicsőségére is szól.
Nem kell hozzá szakember, hiszen már a nyitott szemmel járó laikusok is észrevették, hogy környezetünkben, legyen az falu vagy város, megcsappant a csivitelő, mindig vidáman zsinatoló házi verebek száma. Ahol háziállatokat tartanak, ott még csak-csak előfordulnak kisebb verébcsapatok, de a nagyobb településeken, nem beszélve a városok betonrengetegéről, egyre ritkábban ugrándoznak a buszmegállók, játszóterek és grundok környékén a piszkos barna tollruhás apróságok. Aki városi verebet szeretne látni, legbiztosabb, ha valamelyik piac környékén próbálkozik, mert a madarak megtanulták, hogy a piacokon télen-nyáron mindig akad valami csőrbe való hulladék.
A nagytáblás vegyszerfüggő mezőgazdálkodás, az eltűnő háztáji jószágtartás, a fogyatkozó kisgazdaságok sem a verébnek, sem a fecskéknek nem kedveznek, pedig e két madár nélkül elképzelhetetlen volt a parasztgazdaság. A modern, zárt légkondicionált, meg még ki tudja milyen csuda technológiai újdonságokkal felszerelt istállókban – nem is hasonlítanak istállóra – már nincs helye se verébnek, se fecskének. A városokból egyre inkább kiszorulnak a verebek, a modernnek nevezett lakóépületek nem alkalmasak a házi veréb megtelepedésére, költésére.
A problémát felismerve az újvidéki székhelyű Szerbiai Madártani és Madárvédelmi Egyesület önkéntesek, diákok, lelkes természetbarátok bevonásával széleskörű akciót hirdetett: vegyük számba, mérjük fel mennyi még a veréb Belgrád Óvárosában. Az akció szervezői elsősorban fiatalokra, iskolás diákokra, önkéntesekre számítanak, de bárki kitöltheti az erre az alkalomra, a verébállomány felmérésére összeállított kérdőívet.
Sajnos nem egyedi és lokális jelenség a verebek és általában az énekesmadarak számának drasztikus csökkenése. Az elmúlt 25 év alatt Angliában a verébpopuláció a korábbi állomány egyharmadára zsugorodott, de hasonló a helyzet a többi iparilag fejlett nyugat-európai országban is. Szerbia sem kivétel, bár pontos felméréseink nincsenek, de az utóbbi évek állománybecslése 15–20 százalékos verébfogyást mutat.
A Belgrád Óvárosára fókuszáló akció jó alkalom arra, hogy a házi és kisebb rokona, a mezei veréb helyzetének felmérésével ráirányítsuk a közvélemény figyelmét az énekesmadaraink fogyására, és megvizsgáljuk annak legfőbb okait. Talán még nem késő aktív természetvédelmi intézkedésekkel lassítani a verebek és a többi tollas énekesünk számbeli fogyatkozását.
Azt senki sem szeretné, ha egy napon madárdal nélkül köszöntene be a tavasz, még ha a veréb, a csuri, a pirip nem is tartozik a legszebb hangú énekeseink közé.
