„Szülj, ne halasztgasd!”; „Szeretet és kisbaba – erre van szükségünk!”; „Anyu, nem akarok egyedül lenni, apu, kisöcsit akarok!”; „Elég a szóból, sírjon fel végre a baba!”; „ A csoda nem történik, a csoda születik”; „Hadd szülessenek gyermekek, hadd történjenek jó dolgok!” – Ezek a díjnyertes jelmondatok, amelyeket a Szerbiai Népesedéspolitikai Tanács a legjobbnak minősített a korábban meghirdetett pályázatra beérkezett 1002 szlogen közül. Az első két helyezett jelmondat szerzője személyenként 75 ezer dinár nyereségben részesül, a második két helyezett 37 500 dinárban, a két harmadik helyezett pedig fejenként 25 ezer dinárt vihet haza. Bár a pályázatot azzal a céllal hirdették meg, hogy az azon legjobbnak minősített szlogeneket a népesedéspolitikai intézkedések keretében használják fel, nagyobb gyermekvállalási kedvre buzdítva azokkal a párokat, a jelmondatok közzétételét követő közfelháborodás okán – sokak szerint a jelmondatok még a demográfiai mutatóknál is siralmasabbak – végül úgy döntöttek, a díjakat kiosztják, a szlogeneket viszont nem használják fel a népesedési kampány során.
Jó lenne tudni, hogy vajon milyen üzenetet hordoznak magukban azok a jelmondatok, amelyeket nem találtak méltónak a díjra. Vajon minden pályázó azon az állásponton van, hogy a megszülető gyermekek száma kizárólag a nőktől függ? A patriarchális berögződésektől szabadulni nem tudó társadalmunk átlagos képviselőjének a családmodellje valóban abban merül ki, hogy anya gyereket szül, nevel, iskoláztat, valamint főz, takarít és mos, apa pedig dolgozik és kocsmában, vagy a tévéképernyője előtt sörözik? A többség valóban elhiszi, hogy az alacsony születési számok kizárólag a nők emancipációjával hozhatóak összefüggésbe? Ennyire sokan adtak hitelt Amfilohije montenegrói-tengermelléki metropolita megállapításának, miszerint a szerb nők gyermekgyilkosok, akik egyetlen év leforgása alatt több gyermeket ölnek meg, mint Hitler, Mussolini és Tito együttvéve. Vagy ne menjünk ennyire messzire? Talán csupán arról van szó, hogy az átlagember ugyanúgy nem tud mit kezdeni a népesedéspolitika kérdésével, mint az államvezetés?
A fehér pestis elleni küzdelmet a szerb kormány több korábbi összetétele is az egyik alapvető célkitűzésként fogalmazta meg. Az előző és az aktuális kormány keretében népesedéspolitikáért felelős tárca nélküli miniszter tevékenykedik és megalakult a népesedési tanács is. Az intézkedések viszont szinte kizárólag a különböző családtámogatási juttatások növelésében és a munkavállaló nők jogvédelmének erősítésében merülnek ki.
Senki nem vitatja el, hogy a családtámogatási juttatások növelése nem fontos. Azt pedig még kevésbé, hogy a dolgozó nőknek külön garanciákra van szükségük, hogy biztosak lehessenek abban, nem maradnak munka vagy fizetés nélkül azért, mert gyermeket hoztak a világra, ám valamiért mégis az az érzésem, hogy mindez nem elég. A nemzetközi felmérések szerint nincsen univerzális népesedéspolitikai intézkedés vagy intézkedéscsomag, a különböző társadalmakban különböző intézkedések lehetnek hatékonyak, ám egy „egészséges”, a kiszámíthatóságra támaszkodó társadalomban biztosan nagyobb a gyermekvállalási kedv, mint abban, amely mintha képtelen lenne kilábalni az úgynevezett tranzícióból, illetve minden kórságát utóbbi folyamattal indokolja, kibújván a problémák érdemi kezelésének a terhe alól.
Ha a szerbiai társadalom erejét szipolyozó „betegségek” sorából kellene egyet kiemelni, akkor az mindenféleképpen a bizonytalanság lenne. Lassan három évtizede szinte semmiben nem lehet biztos az ember. Megtörténhet, hogy egyik nap még volt munkája, másnap viszont már nem lesz. Az is megtörténhet, hogy becsületesen és éjt nappallá téve dolgozik, a hónap végén mégsem kap fizetést, vagy akár hónapokon át nem utalják át a bérét. Az is mindennapos, hogy a fiatalok szüleikkel kényszerülnek egy háztartásban élni, olykor akkora területen, amely két személy számára is szűkösen lenne elég. Már az sem lep meg senkit, ha a fiatal szorgalmasan tanul, elvégzi egyetemi tanulmányait, vagy kitanul egy szakmát, a megpályázott munkahelyet mégsem tudása és képesítése alapján, hanem párthovatartozása alapján kapja meg – vagy annak hiányában nem kapja meg.
Talán itt lenne érdemes említést tenni arról a három hónapos kisbabáról is, aki múlt héten éhen halt a Zaječar környéki Knjaževacon. Bár folyamatban lévő nyomozásokról nem etikus véleményt alkotni, az eddig megjelent hivatalos nyilatkozatok alapján felmerül annak a gyanúja, hogy az illetékes szociális központ és egészségház munkatársai tudatában voltak annak, hogy a kisbaba szülei nem képesek megfelelően gondoskodni a gyermekről. Ez a gyermek megszületett, mégsem nőhetett fel és nem alapíthatott családot. A döntéshozóknak érdemes lenne megfontolniuk, hogy a leghitelesebb népesedéspolitikai intézkedések egyike – a hosszú távú kiszámíthatóság megteremtése mellett – talán az lenne, ha az állam kidolgozná a mechanizmusokat, amelyek mentén minden egyes gyermeknek ugyanaz a lehetőség és esély járna, függetlenül származásától, támogatásuk pedig nem merülne ki a havi juttatás szüleiknek történő kifizetésében. A gyermekek jövőjének nem lenne szabad szüleik természetétől, jóindulatától, érettségétől, illetve éretlenségétől függenie.
